"I am a crazy drunk flight attendant. Egy őrült, részeg légikísérő vagyok."

Biztos láttátok páran a Légikísérő című sorozatot Kaley Cuoco főszereplésével. A sorozatnak sok köze nincs a valósághoz, viszont az iszákos stewardess története elgondolkoztatott. Ez az eseményszál ugyanis nem áll olyan távol a valóságtól. Rengeteg léigutaskísérő valóban az italba fojtja bánatát, vagy inkább magányosságát. Irdatlan mennyiségű alkoholt fogyasztottunk el mi is. Mindenki, akit ismertem. Az alkohol sajnos sokaknál nélkülözhetetlen kelléke ennek az életformának.

Miért iszákos a legtöbb crew? Ennek oka az egyedüllétben keresendő. Ez a világ egyik legmagányosabb szakmája a vele járó életforma miatt. A legtöbben a családunktól eleve el vagyunk szakítva, így csak a barátaink maradnak. Ha azonban ők is éppen repülnek vagy nem elérhetőek, akkor marad a Chardonnay. Minden járaton új emberekkel kell együtt dolgozni, sehol egy ismerős arc. Megérkezvén a layoverre a legkézenfekvőbb megoldás a szociális kapocs megteremtésére beülni egy bárba egy italra, amiből aztán 10 is lesz.  Mit lehet csinálni egy idegen országban, idegen emberekkel körülvéve? Elmegy a styuvi bulizni a crew többi tagjával. Olykor hajnalig isznak és tombolnak. Így úgy érzi magát, hogy tartozik valakihez, nincs egyedül. Vége a layovernek, visszatér a styuvi a bázisra, éppenhogy végigrobolt egy 8 órás éjszakai járatot. Reggel 8-ra kócosan, tépetten, izzadva hazaér, nem kíván semmi mást csak egy pohár whiskeyt mielőtt ágyba dőlne kipihennie a fárasztó munkanapot. Délután még mindig kótyagosan felébred, marad egy szabadnapja, miután újra útnak indítják. Végigkérdezi az összes barátját, hátha van aki ráér egy vacsorára, kétségbeesésében még azokat is megkérdezi, akikkel nem is annyira szeret együtt lógni. Senki nem ér rá. Ekkor kibont egy üveg bort és azt elszopogatja egymaga az este folyamán.

A munkával és az életformával együtt járó stressz is hozzájárul a töménytelen mennyiségű alkholfogyasztáshoz. Havi 110 repült óra, oda-vissza járatok, minimális pihenővel, a sztyuvinak nincs lehetősége találkozni a családjával és a barátaival. Szállingózik egyik hotel szobából a másikba. Olykor előfordul, hogy felébred egy ismeretlen környezetben, azt sem tudja, hogy reggel van-e vagy este, sőt lövése sincsen, hogy éppen melyik kontinensen húzta a lóbőrt. Természetesen más munkák is rengeteg stresszel járnak, de ha valaki nem tanulja meg ezt kezelni, akkor nyúl az alkohol felé. Sokaknak nem való ez az életforma, valljuk be, így a legeggyszerűbb megoldást az a több pohár feles jelenti számukra. Maga az ivászat még nem feltétlenül lenne égető probléma, de sokan unalomból néznek a pohár fenekére, vagy azért, mert nem tudják kezelni a az egyedüllét okozta nehéségeket. Sokan pedig csak azért iszunk, mert ez segít relaxálni, ellazulni.

Vagyis az, hogy a Kaley Couco által megformált Cassie egy alkoholista stewardess, sajnos nem egy egyedi eset. Rengeteg crew küzd alkoholproblémával, még ha ezt fel sem ismerik vagy nem akarják belátni. Alkoholhoz nem olyan nehéz hozzájutni Dubaiban, mintahogy gondolná az ember. Sehol nem nézi senki, hogy van-e alkoholengedély. Egy-egy layoverről, duty free-ből mindig bespájzoltunk otthonra. Ha meg elmentünk valahová, ritka volt az olyan hely, ahol nem szolgáltak fel alkoholt. Rengeteg szórakozóhely csalogatta mindig is a vengédeit a ladies night kínálataikkal ahol a lányoknak italkuponokat osztogattak. Dubaiban a nők amúgy sem nagyon fizetnek. Ez az ottani férfi lovagiasság egyik alappillére. Nem engedik, hogy egy hölgy fizesse az italokat.

Sokszor láttam már olyat, hogy crew a járaton zsebre vágott egy kis mini kiszerelésű gines üveget (amit turista osztályon osztogatunk), bevonult a WC-re és lehajtotta, majd mosolyogva kisétált onnan. Sőt olyan purserrel is repültem, aki előttem nyitott ki egy mini kiszerelésű baileyst és öntötte a kávéjába. Az sem volt szívbajos. Meglepően sokan isznak járatokon, persze nagyon körültekintően és óvatosan, nehogy valaki észrevegye. Habár tavaly tavasszal kivágta a biztosítékot, mikor egy Ryanair crew elég feltűnően töményezett az egyik járaton, amit utasok meg is örökítettek. 

Azért akadtak alkohollal kapcsolatos vicces történetek is. Egyik egy Narita járatomhoz köthető. A járat hajnal 3-kor száll fel Dubaiból, ami azt jelenti, hogy éjfél után kell otthonról elindulni munkába. A járat odafelé kb 9 órás, ami azt jelenti, hogy helyi idő szerint este 7 óra körül érkezünk meg Japánba. Ez egy igen fárasztó nap így, hiszen a járat előtt vagy sikerül egy picit aludni vagy nem. A business class bárnál a crew között már a járaton egy kellemes légkör alakult ki. Két japán lány és egy japán fiú is a business class crew tagjai között volt. Megérkeztünk a hotelba, megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk a lobbiban és a három helyi lakos, azaz a japánok majd elvisznek minket egy nagyon szuper helyre. A megbeszélt időpontban rajtam és a japánokon kívül megjelent még egy olasz fiú, nevezzük csak Lorenzonak és egy angol lány. Egy all you can eat jellegű étterembe vittek minket. Ekkor ettem életemben előszor japán BBQ-t, ami azóta is az egyik kedvenc japán ételem. Különböző pácokban elkészített nagyon vékony szeletekre vágott sertés- és marhahúsokat hoztak ki, amiket aztán nekünk kellett az asztalnál megsütögetnünk saját magunknak. Olyan vékonyra voltak szeletelve a húsok, hogy pillanatok alatt elkészültek. Italból Kirin sört és umeshut, a japán szilvabort kértem. A probléma ott kezdődött, hogy az alkoholra is vonatkozott a korlátlan fogyasztás, így azokat is folyamatosan rendeltük. Miután mindenki megtömte a bendőjét, a japán fiú - nevezzük csak Toru Watanabénak - tovább vitt minket egy tipikus japán karaoké bárba. A japán karaoké - az európaitól eltérően - teljesen privátban zajlik, kis kör vagy ovális alakú karaoké szobákat lehet bérelni, aminek az egyik sarkában egy hatalmas kivetítő lóg, amin a kiválasztott dalszöveg fut. Így ezekben a termekben csak egy társaság tartózkodik és mindenki azt énekel, amit akar. Valahogy ezen a helyen is korlátlan alkoholfogyasztás járt, szintén all you can drink stílusban működött. Mondanom sem kell, a hajnal 3-kor induló járat, a kialvatlanság, a fáradság és a dupla végtelen italozás megtette a hatását. Mindenki jól felöntött a garatra. Lorenzoból kitört az olasz szenvedély és bár kissé tántorogva és félig csukott szemmel, de megpróbált minden lányt lesmárolni. Toru Watanabe kezében a mikrofonnal, félig meddig táncolva, óráisi lelkesedéssel énekli éppen az egyik kedvenc számát, vagyis inkább csak üvölt bele abba a mikrofonba, majd a dal közepén hirtelen elfárad, gondol egyet és váratlanul ledől a díványra, majd 2 perc alvás után felpattan és folytatja az éneklést ott, ahol abbahagyta, mintha mi sem történt volna. Az egyik japán lány, nevezzük csak Naokonak pedig elment WC-re, de aztán még fél óra múlva sem tért vissza. Kiderült, hogy elaludt a WC-n, úgy szedtük össze. Mindenki hasonlóan szép állapotban volt. Másnap olyan hányingerem volt egész nap, hogy az esti wake up call-ig ki sem tudtam kelni az ágyból. Az egész japán layoveremet a hotelszobában feküdve töltöttem el.

Akkor még nem is beszéltem az alkoholista pilótákról. Pedig azok is nagyon tudtak vedelni. Volt egyszer ez a pilótafiú, nevezzük Juannak, aki szerelmi bánatában bevett pár bogyót és azt leöblítette egy üveg tequilával, egy búcsúlevelet is hátrahagyva. Még jó, hogy valaki véletlen rátalált.

Összességében maga az alkoholfogyasztás nem lenne gond, ha nem munkaidőben és nem titokban teszik ezt.