Ez a kérdés foglalkoztatott, mikor megláttam egy előző bejegyzéshez írt kommentet, ami a következőképpen hangzott: "Csekély szellemi kapacitással megáldott lányok..." "Alapvetően szar munka, a kelet-európai bérszínvonalhoz képest jó fizetéssel... Otthon, Jászkarajenőn elő lehet adni, hogy milyen csillogó életet él az illető." "...repkedni, WC-t pucolni, kávét és teát felszolgálni a levegőben." Nem tudtam nem elgondolkodni a kijelentésein és azon, hogy az illető, akinek semmi köze a repüléshez vajon milyen háttérismeret alapján írta, amiket írt. Az első általánosítása annyi, hogy a sztyuvi lényegében egy buta liba, míg a második megállapítása, hogy légiutas-kísérőnek lenni egy borzasztó meló kevés fizetéssel. Ezt a két állítását kísérelem megcáfolni vagy legalábbis korrigálni őket.

Nyilván mint minden munkakörnyezetben itt is vannak kevesebb ésszel megáldott emberek. Fiúk és lányok egyaránt. Nem csak nők dolgoznak ebben az iparágban. Azonban rengeteg művelt és intelligens crewval találkozni. Legtöbbjük rendelkezik legalább egy diplomával. Olyan is akad aki fogásznak vagy ügyvédnek tanult otthon, mégis ezt a szakmát választotta. Nem mindenkinek való az irodai élet egyhangú rutinja. Van, akit a folyton pezsgő változatosság mozgat előre. Jómagam egy hónapot töltöttem irodai munkával a repülés előtt, amikor rájöttem, hogy az nem nekem való. Így emelt fővel kisétáltam onnan és egészen a COVID kitöréséig be sem tettem a lábamat egy multihoz sem. Nem mindenki azért megy légiutas-kísérőnek, mert jobb nem jutott. Arról nem is beszélve, hogy ebbe a munkakörbe sem egyszerű bekerülni, itt is óriási a szelekció, több fordulós interjúkkal, így nem vesznek fel akárkit. Egyszerűen páran úgy vagyunk vele, hogy ahelyett, hogy az irodában ücsörögnénk hajlott háttal és szemüveggel a monitor előtt, inkább csinos egyenruhában vonulnánk végig a világ különböző repterein. A viccet félretéve, aki ezt a munkát választja, az eleve egy befogadó ember, aki nyitott arra, hogy megismerjen tőle távol álló kultúrákat, vallásokat, szokásokat. Ezeket nem mindenki tudja befogadni. Hiszen mind ismerjük azt a fajta magyar embert, aki kolbászt és paprikás csirkét keres külföldön. Aki ezt a munkát választja, tudatosan nem akar a napi rutin rabjává válni, nem akarja azt az életet hajszolni, amikor minden héten a pénteket kell várni és tulajdonképpen csak a hétvégékért élni. Ezek az emberek szeretik a változatosságot, szeretnek nap mint nap új emberekkel megismerkedni és szeretnék bejárni a világot. Valamint ott vannak azok a crew tagok, akik fejletlenebb országokból jöttek. Ők sem azért vannak itt, mert olyan buták, hogy másra nincs esélyük, hanem egyszerűen a saját országukban nincs lehetőségük feljebb kapaszkodni a társadalmi ranglétrán. Mint például Indiában, Pakisztánban és egyéb szegényebb országokban.

Kemény tréning előzi meg a munkába állást. Itt megtanulunk tüzet oltani, megismerkedünk különböző gyógyszerek neveivel és funkcióival, valamint, hogy hol találjuk meg őket a gépen. Megtanítják, hogy különböző vészhelyzetek esetén hogyan kell viselkedni és miként kievakuálni a gépből akár 600 embert 2 perc alatt. Megtanítják hogyan kell levezetni szülést vagy újraéleszteni valakit. Évente újra és újra le kell vizsgáznunk a tananyagból, mind az elméleti, mind a gyakorlati részéből.

A másik kérdés, hogy ez a meló annyira rettenetes lenne pocsék fizetéssel? Ha csak a kelet-európai mértékhez képest felelne meg a fizetés, akkor miért megy oda annyi crew Ausztráliából és Nyugat-Európából is? A fizetés egyáltalán nem rossz dubai mércéhez képest sem. Először is adózni nem kell, így nem vonnak le semmit a keresetből. A cég biztosít szállást vagy lakhatási támogatást, így albérleti- és rezsidíjak sem terhelnek. Ezen kívül különböző juttatások járnak, mint például teljes körű egészségbiztosítás.

A munka valóban kemény és fárasztó tud lenni, de ezt a WC pucolós részt nem is értem. Látott már valaha bárki is WC kefét egy repülőgép mosdójában? Mert én még nem. Hiába olyan ez a légkör olykor, mint a katonaság, azért nem kényszerítettek még soha senkit arra, hogy puszta kézzel sikálja a WC-t. Azt meg már korábban többször is kifejtettem, hogy a munka nemcsak kávé és tea felszolgálásából áll. Igen, vannak szervizek, amiket végigtolunk, végigcsinálunk, de alapvetően nem azért vagyunk a gépen. Az éves ismétlő vizsgán nem azt tesztelik, hogy hogyan készítek cappucinót, hanem hogy hogyan mentek életeket, ha a szükség úgy hozza. És igen, születnek gyerekek 12 kilométerrel a föld felett, kapnak az emberek szívrohamot és rogynak össze, sőt tüzet is kellet már oltani.

Emlékszem, mikor egy-egy layoveren kimerülten az ágyamban feküdve átsuhantam a social medián és más sem jött velem szemben egy időben, mint az összes volt osztálytársam és egyetemi ismerőseim képei, ahogy éppen boldogan vigyorognak a jegyesükre, vagy sétálnak az oltár elé, esetleg a sokadik kisbabájukat tartják a karjukban. Én szingli voltam és nagyon boldog. Tudatosan választottam ezt az életformát. Örültem, hogy nekem nem kell a húszas éveimben megállapodnom és trutyis pelenkákat cserélgetnem. Ezekkel semmi gond nincs persze, de mindenki más tempóban jut el idáig. Én még nem álltam készen és elégedett voltam az akkori életemmel. Örültem, hogy utazhattam, hogy befogadhattam más szokásokat, számomra teljesen más világokat és nem fogok hazudni, élveztem a bulizást is. 

Azt pedig le kell szögezni, hogy ez nem csak egy munka, hanem egy életstílus is. Pár év elteltével hozzá lehet szokni az állandó utazáshoz, a folyton változó műszakokhoz és ahhoz, hogy akkor alszol és eszel, amikor éppen lehetőséged van rá.

Az általánosítás, miszerint ebben a szakmában buta emberek dolgoznak egyáltalán nem igaz. Egyszerűen sokan egy más életforma utáni vágyat hajszolnak, mikor ezt a hivatást választják. A munka pedig igenis kemény tud lenni, de egy sztyuvi elsősorban nem az utasok kényelme érdekében van a gépen, hanem azért, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén megmentse őket.

Úgy éltünk mi Dubaiban, mintha a Jóbarátok vagy az Így jártam anyátokkal komédiái testesültek volna meg a sivatag közepén. Én éltem az egyik toronyban, pár emelettel fentebb az egyik legjobb barátnőm, felette pár szinttel szintén egy barátunk, a közvetlen mellettünk lévő toronyban egy másik barátnőm lakott, a penthouse-ban pedig a barátunk. Egy nem crew fiú barátunk pedig szinte minden szabad délutánt és estét nálunk töltött, ő csak úgy odajárt, amikor éppen ráért. Ha úgy éreztük, akár pizsamában jártunk át egymáshoz. Alattunk állt egy arab vízipipabár, ahová gyakran lejártunk.

Közvetlen mellünk egy mecsetből hajnalok hajnalán fülsüketítő üvöltéssel zsibongott a reggeli első imára való figyelmeztetés. Nehogy véletlenül a más vallású alhasson hajnal fél 5-kor, biztos ami biztos, hangszórókból üvöltették a leginkább egy macskavonósra hasonlító áriát.

Semmire nem volt gondunk. Céges lakásokban éltünk, még rezsidíjat sem kellett fizetni, egyedül az internet költségei terheltek minket. Az egészségügyi biztosításunk kiterjedt fogászati költségekre is. Amikor éppen repültünk és ott kellett valahol éjszakáznunk, még a layovereken is helyi pénznemben kaptuk meg a költőpénzünket. Akkoriban az elkényeztetett helyzetünk nem tűnt fel nekünk. Inkább a negatívumokat láttuk meg gyakrabban, azokat könnyebb volt észrevenni. Folyamatosan eljártunk otthonról. Sokat buliztunk, sokszor vacsoráztunk az éppen legfelkapottabb éttermekben. Ha heti hatszor nem ettem a lakásomon kívül, akkor egyszer sem.

Első lakóhelyem a semmi közepén helyezkedett el. Az ablakomból kinézve csak a száraz sivatagot láttam, sőt még néhol pár púpos teve is feltűnt. Crew körökben hatalmas hírnévnek örvendett ez a hely. Mindenki ismerte. Senki sem akart idekerülni. Akkoriban mindössze öt darab céges épület állt csak ott, amely mindegyikében kizárólag crew élt, ezenkívül volt még egy Costa Café, egy nagyobb szupermarket és két étterem (ja és egy céges mosoda, ahova az egyenruhánkat vihettük tisztításra). Ezen kívül a körzetünkben semmi sem volt az égvilágon. Ha emberi civilizációra vágytunk, akkor be kellett taxiznunk a városba, ami fél órányi kocsiútra volt tőlünk. Sokat költöttünk annak idején fuvarozásra. A reptér, így a munkahelyünk is, szintén fél órányi távolságra volt. A crew buszok azonban akkor még 10 percenként jártak be HQ-ba és minden épület előtt megálltak, valamint kaptunk egy ingyenes buszt az Emirates Mall-hoz. Majd egy évvel később sikerült elköltöznöm egy jobb helyre. Ekkor az életem egy 180 fokos fordulatot vett. Úgy mentem vakon az új szállásomra, hogy előtte még élőben nem is láttam a lakást, csak képeken, senkit nem ismertem arrafelé, csak egy picit az új lakótársamat. Pár hónap telt csak el és nagyon gyorsan találkoztam az új barátaimmal, akikkel kialakult a Jóbarátok-féle kapcsolat.

Egyszer kaptam egy nagyon súlyos esetet lakótársnak. Ő volt az, akire az egyik barátnőm, Julie a következő megállapítást tette, mielőtt eldöntöttem volna, hogy költözök:

-Figyelj, biztos vagy benne, hogy ezzel a lánnyal akarsz összeköltözni? Csak azért kérdezem, mert szerintem ő az a típus, akit ha magadra haragítasz, akkor éjjel, mikor alszol, elcseni a samponodat, kiönti, és beletölt valami szert, amitől majd elkezd hullani a hajad.

Úgy látszik Julie jól ráérzett a helyzetre. Ennek a lánynak valószínűleg pszichés problémái lehettek, önértékelési zavarokkal küszködött és egyértelműen szeretethiányban szenvedett. Problémái akadtak a munkahelyén is. Mindig visszafeleselt a feletteseinek, aztán meg csodálkozott, hogy írásos figyelmeztetéseket kapott. Pedig én javasoltam neki, hogy hiába van igaza, tartsa vissza és bólogasson, mert ő úgysem kerülhet ki győztesen ezekből a szituációkból. Itt mindig a rangidősnek van igaza, akkor is, ha éppen nem. Nem fogadta meg a tanácsomat, mert végül már final warningra, azaz utolsó figyelmeztetésre került.

Majd jött egy fél éves időszak, amikor kvázi egyedül laktam. Azt nagyon tudtam élvezni. Sokszor sétáltak át a barátaim a szomszédos apartmanokból.

A nem cabin crew magyar barátunkkal, Ödönnel, egy híres Zinkes buliban ismerkedtünk meg. Ez a szórakozóhely minden hétfő este tipikus cabin crew helynek számított. Ha valakivel össze akartál futni, akkor csak oda kellett menned. Persze mi mindig tagadtuk, hogy oda ugyan mi nem járunk :D. Nem is értem Ödön mit keresett ott, valószínűleg azért ment, hogy hátha sikerül felszednie egy crew lányt.

Zinkben vagyunk. Tombol a zene, talán éppen Lykke Li dübörög a hangfalakból. Egy fekete ruhás lány dühöng a táncparkett közepén, fel-le ugrálva, mint egy eszeveszett, a sminkje már félig elkenődve, a haja égnek áll. Egy srác épp elkapja a jobb kezét, ő pedig, hogy poénra vegye a figurát, fordul egyet a fiú körül, így az megpörgeti. A sok tánctól, vagy inkább ugrálástól (esetleg alkoholmennyiségtől?) elfáradva a bárpult felé veszi az irányt, ahol a barátnői már várnak rá. Hirtelen pörgős mozdulatokkal odaveti magát a lányok közé, ekkor veszi észre, hogy azok egy jóképű, bár nagyon meleg kinézetű sráccal beszélgetnek. Ez egyáltalán nem lepi meg. Hétfő este meleg cabin crew buli szokott itt lenni.

-Nézd csak! Találtam egy magyar fiút! - örvendezik Léna. Ez volt Lénával is az első közös óriási partink és ez az este, amikor megismertük Ödönt. Óriási buli.

Valójában én csak egy italért szambáztam oda a bárpulthoz, de amikor megláttam ezt a fura kinézetű magyar fiút, hirtelen nem tetszett a dolog. Valami miatt szegény nem volt túl szimpatikus az elején, vagy csak nem értem rá. Végül úgy gondoltam rá, hogy aznap este itt kering körülöttünk, aztán majd úgysem látjuk többet. Annyira azért mégsem izgatott a dolog. Mivel már szomjas sem voltam, így Léna próbálkozására, hogy bemutassa Ödönt, csak ennyit válaszoltam, szinte alig pillantva Ödönre:

-Szia! Jól van, éhes vagyok. Menjünk a McDonalds'ba.

Igaziból aznap este egy óriási bandával, egy hordónyi pasival indultunk el bulizni. Szóval egyel több vagy kevesebb... Nem igazán érdekelt.

Következő héten tartotta Léna a lakásavató buliját, ahová meghívta ezt a rejtélyesen homokos kinézetű magyar fiút is. Ekkor már beszélgettem vele, így folyamatosan megismertük és rájöttünk, hogy egyébként nagyon vicces fiú, jókat szórakoztunk rajta folyton. Még Sho Cho-ba, a kedvenc szórakozóhelyünkre is én vezettem be őt. Onnantól kezdve nem telt el úgy vasárnap este, hogy Ödön ne lett volna ott. Minden vasárnap reggel elküldött szóról szóra egy ugyanolyan üzenetet mindenkinek. Valóban mindenkinek, akire látott egy szikrányi esélyt is, hogy megjelenhet Sho Cho-ban. Ödönnek volt egy ilyen furcsa tequila mániája. Miután már elég kényelmesen érezte magát a társaságunkban, azt játszotta minden este, hogy kirendelt annyi feles tequilát, ahányan voltunk, utána pedig kiabált a mexikói pilóta haverunk után, hogy fizessen. Általában mindig ugyanaz a három ember fizette ezeket az italokat. Azonban egyik este más felállásban buliztunk ott, viszont Ödön szokás szerint kikérte a tequilákat. A kedvezményes crew kártyánkat mindig odaadtuk neki, amivel már eleve 50%-kal olcsóbban jutott hozzá a piához, így Lénával úgy gondoltuk, hogy ezzel mi hozzá is járultunk az estéhez. Miután kikérte az italokat, Ödön is rájött, hogy most nincsenek itt azok a bandatagok, akik fizetni szoktak. Így csak állt a pultnál a nevemet kiabálva. Ránéztem, de mi már tudtuk Lénával, hogy azért hív, mert azt akarja, hogy fizessünk. Mosolyogva megráztam a fejem. "Léna!" Léna is csak nevet. Gondoltuk meglátjuk mi sül ki ebből. Ugyanis Ödönnek éppen lenullázódott a kártyája, így tudtuk, hogy nem fog tudni fizetni. Saját céget vezetett, ami a legtöbbször a csőd szélén állt. Azonban néha jött egy jó fogás és olyankor Ödön gazdagnak érezte magát és Dubai egyik legmenőbb kerületében bérelt magának egy óriási apartmant, amit aztán később már nem tudott fenntartani. Úgy látszik éppen üres perselyes időszaka volt. Mi általában jókat szórakoztunk rajta és csak messziről nevetve lestük, hogy hogy fog kilábalni ebből a helyzetből. A végén a szegény negyedik tagnak, aki egy crew fiú barátunk volt, jutott az a megtiszteltetés, hogy Ödön helyett fizesse a piákat.

Ödön mindig minden lányra ráhajtott a maga módján. A kedvenc üdvözlési formája nem két puszi vagy egy szia volt, hanem csak rácsapott egyet a fenekedre. Ha valamelyik lány nem akart vele kavarni, mindig volt rá egy jó magyarázata. Julie csak az ázsiai pasikat szereti, Melissa csak a csúnya srácokért van oda, a magas barátnőnk csak pénzes csávókra hajt, az ázsiai barátnőnk pedig túlságosan odavan a spanyoljáért. Egyszer azért kitalálta, hogy az ázsiai barátnőnk megcsókolta. Szerintünk csak álmodta vagy részegen beképzelte. Ödönnek a legjobb tulajdonsága, hogy tele volt mindig törhetetlen önbizalommal, így a többi pasival, akiket behoztunk a körünkbe összebarátkozott, sosem féltékenykedett rájuk.

Egy híres pénteki brunchra gyűltünk össze a barátainkkal egy szép fülledt dubai nyári napon. Ezeket a dubai brunchokat nem egy ártatlan villásreggelinek kell elképzelni. Dél tájékán kezdődött a móka. Busás belépő fejében részt is lehetett venni benne. Büfé stílusban ki volt pakolva mindenféle finomság. Itt valóban ízletes, igényesen elkészített ételeket kínáltak. Az ételek mellé mindenféle alkoholt lehetett kérni, ami szintén benne volt az árban. Sör, bor, koktélok, felesek. A kedvencünk a félbevágott görögdinnye volt, amibe tequilát injekcióztak bele és szívószállal kellett szívni belőle a piát. Éppen egy ilyen brunch-csal indítottunk a kora délutáni órákban és ezt öblítettük le egy japán karaokéval és szintén végtelen mennyiségű alkohollal, mire este 10 körül elfáradtunk.

Egy frissen szerzett olasz fiú hívott minket egy házibuliba. Lénán, Ödönön és rajtam kívül mindenki annyira kimerült, hogy hazamentek, viszont mi hárman taxiba pattantunk, ugyanis Ödön megígérte nekünk, hogy elvisz minket a házibuliba. Ödön bepattant az anyósülésre, mi lányok ketten hátra és egyszer csak Léna mellett terem egy számunkra ismeretlen pasas. Beül mellé a taxiba és megfogja a kezét, mintha járnának. Nem is értettük, hogy mi történik éppen. Ennek ellenére elindultunk. Már nagyon régóta taxiban ültünk és ekkor elkezdtünk gyanakodni Lénával, hiszen az olasz fiú lakása kb 10 perce volt a karaoké helytől. Ödön csak mosolyogva üldögélt elől, az ismeretlen fiú szintén mosolyogva ült továbbra is a taxinkban Léna mellett. Én csak haladtam az áramlattal, hadd vigyen az éjszaka, amerre akar. Léna úgyszintén. Szóvá tesszük magyarul Ödönnek, hogy beszéljen már a sofőrrel, mert ez egy nagyon gyanús útvonal, biztos át akar verni. Ödön megnyugtat minket, hogy beszélt vele, jó felé megyünk. Húsz perccel később megáll a taxi. Lénával összenézünk, hogy dehát nem is itt lakik az olasz. Nem jó helyen vagyunk. Ödön továbbra is bólogat, hogy de de jó helyen vagyunk ne aggódjatok lányok. Végül leesett nekünk, hogy Ödön a saját lakására kérte a taxit, mert nem akart olasz gigolokkal együtt bulizni. Először mérgesek voltunk rá, de a haragunk körülbelül olyan gyorsan elszállt, amilyen gyorsan a tequila shotok gurultak le korábban a torkunkon. Az ismeretlen plusz fiút a taxinkból hiába kérdeztük, hogy kicsoda, az annyira kész volt, hogy szerintem maga sem tudta. Elküldtük, hogy menjen haza, mi pedig besétáltunk Ödön épületébe és a lakásába, ahonnan kimentünk iszogatni a Marinára néző erkélyére. Már vagy negyed órája biztos ott üldögélünk törökülésben egy vodkás üveggel a kezünkben, amikor halljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó és besétál a plusz fiú a taxiból. Kicsit ledöbbentünk, hogy az meg honnan tudhatta melyik lakásba kell jönni. Lehet, hogy követett minket, csak nem vettük észre? Gyorsan kitessékeltük a lakásból és kulcsra zártuk az ajtót. 

India tipikusan az a hely, ahová mindenki vágyik, amíg egyszer be nem teszi oda a lábát. Akkor aztán jön a csalódás. Elképzelve Indiát egy egzotikus ország képe tárul a lelki szemeink elé, gondolatban látjuk a Tadzs Mahal impozáns kupolájának a magasba emelkedését. Egy hindu templom előtt imádkozó, a hasat félig szabadon hagyó száriba öltözött hölgykoszorúval folytatódik a sor. Hosszú, fekete fonatban hullik derékig érő hajuk a hátukra. Elképzeléseink szerint a spiritualitás uralkodik az országban, melynek lakói a meditációi művészei. Nem csoda, hiszen ebben az államban született meg a jóga sok ezer évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy vágytam rá, hogy én is bepillantást nyerhessek ebbe a számomra felfoghatatlan, idegen világba. Majd eljött az az idő is. Izgatottan vártam, hogy vajon mit látok, mit tapasztalok egy a megszokottól teljesen eltérő kultúrában.

Első ottalvós utam az ország észak-keleti határán fekvő Kolkatába vezetett. Az északi és déli területek között óriási a különbség. A déliek sokkal kedvesebbek, közvetlenebbek, kevésbé arrogánsak, mint törtető, az idegen kultúrákat sokszor lenéző északi társaik. A déliek és északiak közötti különbséget Indiában úgy kell elképzelni, mint az európai Olaszországnál. Az elszigeteltebb, csak tengerrel körülhatárolt dél mindig fejletlenebb, mint az iparilag nagyobb lehetőségekkel rendelkező, más országokkal körülvett észak. Indiában az északi és a déli nép más rasszokból származik, ami a kinézetükre is erősen rányomja a bélyegét. Az északiak általában magasabbak, erősebbek, mint alacsonyabb déli társaik. A bőrük színe is világosabb és nagyon fent északon sokszor világító zöld szemű indiaiakat is látni. Ennek kontrasztjaként a déliek sötét bőrűek, sötét szeműek, fekete hajjal. A két országrész között az éghajlat, a gasztronómia és a nyelv is teljesen eltérő.

Megérkezünk Kolkatába. Beszállunk a crew buszba, ami elvisz minket a városközpontban elhelyezkedő szállodánkhoz. Már a busz ablakából kikandikálva lecsap rám a döbbenet. A város koszos, rendezetlen, büdös, a házak tatarozatlanok, a nyilvános közlekedési eszközök porosak és vagy 100 évesek. Az autósok úgy szlalomoznak egymás között, mintha közlekedési szabályok egyáltalán nem léteznének. Roppantul szegény ország. Paradox módon mi pedig egy 5 csillagos hotelben szállunk meg, ahol Ipaddel kell még a szobaszervizt is megrendelni. Kolkatáról annyit kell tudni, hogy itt élt és tevékenykedett Teréz anya. Az albán származású szerzetesnő ide kapott misszionáriusi megbízást. Majd miután a pápától engedélyt kért, független apácaként a kolkatai nyomornegyedben kezdett segédkezni főként a leprások és az árvák körében.

Az utcákat ellepik a turistákra vadászó szánalmat keltő, kéregető kisgyerekek, akikre kifejezetten vigyázni kell, nehogy elfussanak a táskáddal. Valójában a városban semmi sem néz ki jól. Az épületek bomladozó állapotban, koszosan és gyászosan sorakoznak fel a poros utcákon. A boltok kirakatai a betöredezett ablaküvegekkel taszítják a vásárlókat. Majd megérkezünk egy jain templomhoz, ami kinézetre hasonlít a hindu templomokhoz. Az eddig látott városképpel szöges ellentétben pompásan és giccsesen kivilágítva ragyognak ezek az épületek. Hagyományos indiai ruhákba öltözött anyókák csoszognak lassan és nehézkesen a templomok előtt. Ezek az indiai nők még fiatalon is mind sokkal idősebbnek tűnnek a koruknál, pedig nem lehetnek többek 35-nél. Viszont a táplálkozásukból eredően kissé teltebb testalkatúak, valamint a modernnek nem mondható hosszú hajfonat és a bő hosszú szoknyák sem fiatalítanak rajtuk.

Az ételeik viszont tagadhatatlanul mennyeiek. Már annak, aki szereti az indiai ételeket. Sokkal csípősebbek, mint amiket más országokban készítenek a fehér ember számára. Külföldön autentikus indiai éttermekben néha meg szokták kérdezni, hogy mennyire erősen kérjük az ételt: indiai csípősen vagy európai csípősen. A hotelek éttermének büfé bárjában érte meg a legjobban ebédelni és vacsorázni. Ezekben az 5 csillagos hotelekben nem olyan magyar jellegű befizetek és zabálok, amíg ki nem pukkadok jellegű legócskább és legegyszerűbb kajákat rakják ki. Itt kiváló szakácsok főzik a különleges helyik ételeket, meghintve a saját specialitásukkal. Szerettem mindent körbekóstolni. Igaz, vacsora után fájt is hasam rendesen. Pedig én általában el tudom viselni a csípőset. Egyszer töltöttem két napot Indiában. A harmadik nap otthon egész nap görcsölt a hasam. Egyik vacsorám alkalmával vörösborral szerettem volna leöblíteni azt a bizonyos paneer masalát, a pincér pedig megpróbált rámsózni egy helyi bort. Köszönöm szépen, jó lesz ausztráliai Shiraz, nem kockáztatok. Nem nagyon hallottam még híres indiai borról. Egyébként is egy alapelv nálam, hogy Ázsiában nem iszom bort, hanem azokon a helyeken inkább sörre váltok. Indiában a csapvizet még forralt változatban is jobb elkerülni.

Az ország déli részének báját Trivandrum által tapasztalhattam meg. Itt elmentem a crewval egy folyótúrára, ahol a legbizarrabb jeleneteknek voltam a szemtanúja. Alaposan zajlik az élet a folyón. Mi kis csónakokban közlekedünk, az idegenvezető figyelmeztet minket, hogy ne rakjuk a kezünket a vízbe, mert megmarhatnak kígyók és egyéb állatok. Én szót fogadok, nem akarom egy krokodil vacsorájaként végezni.

A folyón csónakázva olykor elhaladnak mellettünk bizonyos "kereskedők" a főleg kókusszal és egyéb portékával megpakolt kis csónakjaikkal. Viszik az árut a piacra. Haladunk tovább a csónakunkkal, majd látunk egy sötét bőrű indiai férfit derékig a vízben állva jól beszappanozott meztelen testtel és éppen a pár éves gyerekét mosdatja. Nem messze tőle egy talán anya és lánya páros, mindenesetre két felnőtt nő végzi a dolgát, a fiatalabbik szintén fürdésre használja a folyót, míg az idősebbik mellette a szennyest mossa. Egy kissé távolabb tőlük pedig egy ember álldogál három tehénnel a vízben. Talán ő is csak lefürdeti az állatokat. Gondolom én, mivel a tehén szent állatnak számít itt. Mindenesetre ennyire élettel teli folyót még nem láttam előtte.

Milyenek is ezek az indiaiak? Ők egy külön kategória. Aki hallott már indiait angolul beszélni, az tudja, hogy az az egyik legszórakoztatóbb akcentus a világon. Ők a Föld legrosszabb ügyfelei. Soha semmi nem elég jó nekik. Mindenből mindig többet akarnak, mint ami jár, ingyen és bérmentve persze. Nem túl rendesek, valahogy az indiai járatok után (pedig ezek általában csak pár órára vannak Dubaitól) szemét szemét hátán az egész kabinban. Örültem, hogy nem nekem kell kitakarítani utánuk. Tisztelet a kivételnek. Az azért mindig akad. Ők a műveltebb, külföldön tanult kategória.

Van nekik ez a furcsa fejrázogatós szokásuk, aminek a jelentését a mai napig nem sikerült megfejtenem. Kérdezel tőlük egy eldöntendő kérdést, erre egy egyszerű igen vagy nem helyett válaszként egyszerre bólogatnak és rázzák a fejüket. Teljesen mindegy, hogy ők igennel vagy nemmel akarnak válaszolni, mindig ugyanezt a fejmozdulatot adják elő. Úgy rázzák a fejüket, hogy beleremeg az ég is. Ha rákérdezel újra, hogy akkor most igen vagy nem, akkor ők is csak megismétlik a híres fejmozdulatukat. Tehát előrébb nem vagy. Lehet, hogy az igen és a nem közötti különbség a fejrázás gyorsaságától függ? Vagy ez a fejmozdulat csak szimplán azt jelenti, hogy neki mindegy? Én nem tudom. Valahogy akárhányszor haladtunk el India felett mindig jött valami turbulencia és csak úgy rázkódott a gép. Azt mondják azért, mert a sok indiai mind egyszerre rázza fejét. LOL. 

Nagyon szeretnek tájékozottnak tűnni, így néha mondanak érdekes hülyeségeket. A legkedveltebb italuk a whiskey. Ezt gyakran szokták komoly, tekintélyparancsoló hangon a következőképpen kérni: Whiskey on the rocks but no ice! Oké. Vagyis az on the rocks már eleve azt jelenti, hogy a jégkockákra öntik rá az égetett szeszt, de azért ő ezt a verziót jég nélkül kéri. Ez olyan mint kávét kérni feketén de tejjel.

Előfordul, hogy akaratukon kívül beszólnak valami vicceset. Egyszer épp a beszállításnál álltam valahol még a gép elején. Rengeteg bajszos indiai tántorog be. Ezek amúgy mind bajszosak. Ez a viselet ott nagy divat, mert a bajusz a férfiasságot szimbolizálja. Az egyik nagy bajszú lustán halad hátrafelé, rám néz, lóbálja előttem a beszállókártyáját. Kérdőn felém fordul, utasítást vár tőlem, hogy merre van a helye (pedig ez tudom, hogy tisztában van vele, látszik rajta, hogy nem az a fajta, aki nem ismeri a repülőgép üléseinek a számozását). A helye a leghátsó ülésre szól. "Menjél még jócskán barátom, ez ott lesz valahol leghátul." Erre visszaszól a már jól ismert bólogatós-fejrázós mozdulattal egybekötve: "Too much walking. Túl sok séta." Hát ez van. Mit vársz tőlem? Majd magamra kaplak és hátra cipellek?

Egyszer végig kellett szenvednem egy csodálatosan ironikusan gyönyörű Kolkatát turnaround formájában is. Vagyis nem maradtunk ott a városban, hanem 1,5-2 óra földön tartózkodás után fordultunk is vissza Dubaiba. A járat odafelé 4 óra, visszafelé pedig 5. Tipikusan az az indiai járat, aminek a telítettségét megvizsgálva egy nappal az indulás előtt még megnyugszik az ember, ugyanis az első osztály majdnem üres, business félig van tele, ami még bőven elviselhető még egy indiai járaton is (én ekkor business classon dolgoztam), turistán ugyan még lézeng egy-két szabad hely, de azért majdnem tele van. Másnap délelőtt, mielőtt elindulsz a járatra és megnézed ismét a load-ot, hogy nem-e változott valami az utasok számát illetően, hirtelen valahogy tele van az egész gép minden egyes kabinban és osztályon, de méghozzá olyan módon, hogy a turistát túlkönyvelik, így minden bunkót felupgradelnek businessre. Ezek a járatok a legfárasztóbbak általában. Azért, mert ezek az emberek eredetileg economy osztályra vettek maguknak jegyet és óriási szerencséjükre felrakták őket ingyen magasabb osztályokra. Így aztán ott mindent ki akarnak próbálni, amit csak lehetséges, mert valószínűleg életükben először utaznak businessen. Így nem győzöm gyártani az espresso martiniket és a capuccinokat. Óriási szíven ütésként érnek ezek a hírek a délelőtti készülődés közben. Ekkor már tisztában vagyok vele, hogy egy óriási szenvedés lesz ezt a 12 órát kibírni. Az egyetlen dolog aminek örülni tudok, hogy a másik két business class crewból az egyik egy magyar fiú, akivel már repültem egyszer korábban és tudtam róla, hogy jófej.

Délben indulok el otthonról. Az eligazító szobába lépve csupa kedvetlen, lemondó ábrázatot látok, amit teljesen megértek. Nem normális az az ember, aki lelkesedve vág neki ennek az útnak. Megvannak ennek a munkának az előnyei és a hátrányai is. Egy ilyen rémesen hosszú és fárasztó indiai rögtön fordulós járat a nagy negatívumok közé tartozik, bárhogy is nézzük. Természetesen azért nem kell bunkónak lenni, de ha valaki túl van pörögve és boldog ettől az úttól, akkor annak komoly mentális problémái vannak. A purser egy ilyen nő volt. Nem tudom annak a nőnek milyen kattanása lehetett, lehet már csak szimplán bedinkult 20 év után ettől a melótól, de olyanokkal ugrált körbe mindenkit, hogy "You have to enjoy this flight! You have to enjoy it! Muszáj élveznetek ezt a járatot. Muszáj élveznetek!" Mindezt teljes átéléssel kiabálja, úgy, hogy még ijedtemben ugrok is egyet a székemen a hirtelen hangerőtől. Ezt a lelkesedést pedig el is várja mindenkitől. Minden szem rászegeződik, úgy néz rá a legénység összes tagja, mint egy őrültre. Nem lehetne csak annyit mondani megértően, hogy "Igen guys, tudom, hogy senki sem akar itt lenni ezen a járaton, de ez is a munkánk része, essünk túl rajta, segítsük egymást, valahogy együtt majd kibírjuk". Sokkal lelkesítőbb beszéd lett volna, mint amivel ő jött. Nem is volt normális az a nő. Business classon tehát dolgozom én (szerencsémre sikerült megszereznem a fedélzeti konyhás pozíciót, így egy picit kevesebbet láthatok a fejrázogatós indiai bagázsból, mint a többiek), rajtam kívül van még a magyar fiú és egy vietnámi lány, akinek ez az első hónapja business class crewként, így sok fogalma nincs róla, hogy hogy mennek a dolgok, valamint még egy filippina supervisor nő. A business team egyébként a körülményekhez képest egész tűrhető. A járat viszont egy rémálom.

Az egyik idősebb bajszos indiai apóka folyamatosan whiskeyket rendel, az összes fajtát ki akarja próbálni. Viszem ki neki a sokadik adagját, erre megmondja nekem, hogy ne pohárban hozzam már ki neki, hanem a kis miniatűr üvegben, mert ő el akarja vinni őket haza. Haha. Jófej. Mire landolunk Indiában szinte már üres a bár. Majdnem kiitták az egészet. A szerviz is szokatlanul sokáig tart. Nagyon fárasztó egy járat. Ez egyelőre csak odafelé. Még vissza is kell menni és ugyanezt végigcsinálni még egyszer. Kolkatában ráadásul nem kapunk új cateringet a visszafelé járatra, mert turnaround és legyen elég, ami van. Viszont ezek annyit ittak, hogy már alig maradt tiszta pohár is. Na meg hát alkoholból sincs már annyi, mint amennyit szeretnénk. Mindegy, legalább kevesebbet kell kiszolgálni, ha nincs, hát nincs. A visszafelé út sem sokkal kellemesebb, ráadásul ez tart 5 óra hosszáig. Azon is valami csoda folytán tele lettünk az utolsó pillanatban. Ezen a járaton akad egy tolószékes utasunk, aki egyébként még normális is. Ő az a tolószékes, aki tényleg nem tud járni, csak sántítva közlekedni. Csípőficama lehet vagy csak valami átmeneti sérülése. Miután ennyi szörnyűség után hajnal 1-re végre landolunk Dubaiban hát nem remote stand-et adnak? Vagyis nem egy utashídhoz kötnek minket, hanem még várni kell a buszra, ami majd bevisz mindenkit a terminálra. Azoknak, akik nem tudnak járni, ilyenkor egy külön szerkezet jön, ami kiemeli őket egy másik ajtón a tolószékkel együtt. Viszont ezt a szolgáltatás hiába várjuk, nem akar jönni. Már az összes utas kivágódott és nekünk is mehetnékünk van egy 12 órás duty után. Így hajnal fél 2-kor ásítozva álldogálunk és várakozunk, miközben magunkban káromkodunk és szidunk mindenkit. Kivéve én és a magyar fiú, mi azért egy picit hangosan magyarul káromkodunk. Viszont még mindig várni kell erre a szerkezetre, ugyanis a tolószékes barátunk még továbbra is az eredeti helyén üldögél. Én épp ott állok az ajtóban, ahol az utasok lelépcsőznek a buszhoz. Ez a tolószékes ember, aki egyébként tényleg normális volt eddig végig, elveszíti a türelmét és nincs kedve tovább várakozni. Úgy dönt, hogy elsántikál ő a buszhoz, lesétálva először a lépcsőn. Én csak kidülledt, fáradt szemekkel, mozdulatlanul bámulom, hogy itt meg mi történik, ez a pasi minek támaszkodik fel és biceg az ajtó felé. Már lassan eléri az ajtómat. A magyar fiú ott álldogál valahol a galley közepén az ajtó mellett és felajánlja neki, hogy lekíséri a lépcsőn, de valami miatt annak az embernek még arra sincs türelme, hogy ezt a segítséget elfogadja. Iszonyat fáradt vagyok már és egyszer csak annyit veszek észre, hogy a sántikáló ember az egyik pillanatban még előttem botorkál le az első lépcsőfokokon, a másikban mint a kámfor, hirtelen eltűnik. Szerencsétlen ember leesett a lépcsőről. Aztán felpattan és még ő kér bocsánatot. Elég groteszk látványt nyújtott. Bár azt nem értem, hogy miért nem tudott várni vagy legalább segítséget elfogadni.

Már a dubai éveim előtt is megtapasztalhattam, hogy mennyire lehetetlen az indiai ügyfelek igényeit kielégíteni. Még annak idején Budapesten angol legénybúcsús csoportokat vittem hétvégenként különböző nappali és esti programokra. Dióhéjban annyi a történet, hogy a Egyesült Királyságból eljöttek bulizni és berúgni a számukra olcsó Magyarországra. A jól ismert mondáshoz igazodva, what happens in Vegas, stays in Vegas - vagyis ami külföldön történik, ahol senki sem ismeri őket, az rendben is van - nem fogták vissza magukat, úgy gondolták, hogy Magyarországon mindent megtehetnek. Valójában a vállalhatatlan viselkedésükkel csak szégyent hoztak a saját nemzetükre, de mi olykor nagyon jókat szórakoztunk rajtuk és még ingyen piákat, kaját és fizetést is kaptunk azért, hogy bulizzunk (és életben tartsuk őket). Azonban az indiai csoportokért nem kapkodtak a lányok. A szervező nevéből meg lehetett állapítani, hogyha éppen brit indiaiakkal volt dolgunk. Abban biztosak voltunk, hogy tőlük nem kapunk majd semmi borravalót a hétvége lezártával. Az angoloknál még lehetett reménykedni, de az indiaiaknak tehettünk bármit, mérföldekkel szárnyalhattuk túl az elvárásaikat, sosem adtak egy fontot sem pluszban. Ekkor már tudtuk, hogy fárasztó és unalmas hétvégének nézhetünk elébe.

Egyik alkalommal egy indiai csoportot el kellett vinnem hajókázni. A hajóra a papírom szerint rendeltek egy táncoslányt is. A lányt úgy szedjük fel az egyik kikötőben. Minden a terv szerint halad, meg is érkezik a lány egy szexi, a testet alig fedő ruhában. Egy pár srácnak már felcsillan a szeme. A szervező viszont komoly ábrázattal felém fordul: "Ez nem jó. Mi két lányért fizettünk és csak egy van itt." Még egyszer átnézem a papíromat, ott csak egy lány neve van feltüntetve. Megkérdezem a táncoslányt, hogy tud-e valamit esetleg egy második lányról. Neki nem szóltak semmit, csak egyedül kellett jönnie. Ismét megkérdezem az indiait, hogy biztos megrendelte-e a másik lányt is, vagy csak akarta. Ő megrendelte és ki is fizette. Ez biztos. Húha, az nem jó. Próbálom hívogatni a managereket, de nem veszi fel senki a telefont. Azt mondja a lány, hogy ne aggódjak, felhívja az egyik kollégáját, szerinte ő az egyik kikötőben tudna lenne negyed órán belül. Megköszönöm neki a segítséget, 20 percen belül valóban fel is szedjük a másik táncoslányt. A fiúk elégedettnek tűnnek, de a szervező arcán ez nem látszik. Napokkal később az elszámolásnál a managerem elmeséli, hogy ők már a foglalásoknál igen problémásak voltak és nem, nem rendeltek két lányt a hajóra, csak egyet és egyet is fizettek ki. Annak ellenére megdicsért, hogy nem gond, jól csináltam, hogy szereztem egy másik lányt.

A következő történet egy kellemes, meleg nyári estével kezdődik. Jenny barátnőmmel az akkori szokásunkhoz híven egy csütörtöki este elindultunk a Kazincy utcába, hogy végigjárjuk a már jól ismert romkocsmákat. Közben én üzengettem egy barátnőmmel, aki éppen aznap este egy indiai csoportot vitt és kérlelt minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk, mert tök jófejek és itt iszogatnak mellettünk a Szimplában. Mi Jennyvel úgy gondoltuk, hogy miért is ne, hátha tényleg szórakoztatóak lesznek, így nekivágtunk magassarkú szandálban a Szimplának. Viszont mire mi odaértünk, már éppen készülődtek elmenni, ugyanis a sztriptízbárba kellett érniük éjfél előtt, mert akkor kezdődött az előre megrendelt műsoruk. Kérdezem a barátnőmtől, hogy melyik műsorról van szó. Rolly polly. Ohhh, az király. Mivel Jenny olyat még nem látott sosem, így gondoltuk elkísérjük őket, és végignézzük a showt. Miről is szól ez a rolly polly? Általában ez a vőlegénynek szánt műsor úgy zajlik le, hogy a megszeppent vagy éppen izgatott fiút leültetik egy székre, a barátai pedig egy körülötte üldögélnek sörrel a kezükben és várják a meglepetést. Ennél az egyik legnépszerűbb műsornál elősétál a stripper és csak a vőlegénynek előad egy nyilvános öltáncot. Azonban ezt a műsort is fel lehet turbózni. Olykor, miután a szexi, vonzó táncoslány előadta neki a műsorát és végzett a tánccal, beköti a gyanútlan vőlegény szemét, miközben a semmiből előterem egy iszonyatosan túlsúlyos táncoslány. A dagi stripper. Őt mindenki ismeri, híres volt. Hihetetlen és elképesztő magabiztossággal táncikál egyre közelebb a fiúhoz egy szál bikiniben a lány. Kicsit rázza még magát a fiú előtt a show kedvéért. A vőlegény barátai már most szakadnak a röhögéstől. Eközben a csinos lány eltűnik és teljes mértékben átadja a teret a dagi lánynak, aki eltávolítja a fiúról a szemfedőt. A srác arcára döbbenet és kétségbeesés keveréke ül ki. Mindenki más csak nevet körülötte, a nagy darab táncoslány pedig nekikezd az öltáncnak. Végül a vőlegény is feloldódik, ő is jól érzi magát és együtt mulat a többiekkel. Ez egy nagyon vicces műsor volt.

Megérkezünk Jennyvel Szimplába. Összetalálkozunk az indiai csoporttal. Úgy tűnik, hogy a fiúk még örülnek is, hogy mi is megyünk velük, ugyanis három taxira lenne szükségük, általunk pedig mindegyikre jut egy kísérő számukra. Így nem kellett egyedül taxizniuk és attól tartani, hogy jó magyar szokáshoz híven a taxisofőr átveri a külföldit. A taxiban ülök a srácokkal, az irányításom alatt tartom a dolgokat, közben telefonál a barátnőm, hogy az egyik fiú annyira részeg, hogy nem engedi be a taxis az autójába, így a szervezővel (aki a vőlegény tanúja) és másik két fiúval együtt támogatva hazaviszik az alig tántorgó srácot a szállására. Mi addig Jennyvel vigyük le a többi fiút a sztriptízbárba, különben nem érnek oda az éjféltől kezdődő műsorukra, majd, ahogy csak tudnak, sietnek utánunk, miután lefektették a részeg fiút. Igen ám, de kiderült, hogy a fiúk nem tudták, hogy hová tartunk. Ezt a szervező meglepetésnek szánta.

Megérkezünk a maradék két taxival a show helyszínére. Ekkor a strip club előtt az egyik indiai elkezd problémázni, hogy ő addig nem hajlandó lemenni abba a lyukra, amíg mindenki meg nem érkezik. Így legalább fél órát vitatkozunk a sztriptíz bár előtt, anélkül, hogy haladnánk előre. Kezd egyre kínosabbá válni a helyzet, már Jennyivel mindketten nagyon kényelmetlenül érezzük magunkat és legszívesebben otthagynánk őket a fenébe és élveznénk az este hátralévő részét. Azonban mégsem hagyhatjuk csak úgy őket magukra. Felhívom a barátnőmet, megérdeklődöm, hogy sikerült-e már lerakni a részeg fiút és próbáljanak meg sietni, mert az indiaiak azt hiszik, hogy el akarjuk adni a veséjüket. Beszélnek ők is a barátnőmmel és a szervezővel is, így sikerül végre meggyőzni őket, hogy lemenjünk. Amint leérünk engem tekintenek a fiúk hivatalos vezetőjének, így nekem kell intézkedni a show miatt.

Végre elkezdődik a műsor. A vőlegény legalább jófej és nagyon élvezi, hogy ő van a középpontban, valamint, hogy egy csinos stripper nővérszerkóban vadul rázza előtte. Igen ám, de mivel ez egy rolly polly show, így a nagy élvezetek után megérkezik előbb-utóbb a dagi lány is. A vőlegényen látszik, hogy őt nem zavarja, hogy leváltották a szexi lányt a dagira, ő így is szerfelett élvezi az előadást. Azonban a haverjainak színét sem látni, eltűntek, mint a kámfor. Ez gyanús. Miért nem tudják élvezni ők is a showt mint minden normális csoport? Még csak le sem vetkőzött a dagi lány, jön oda hozzám az egyik nagyobb darab indiai haver, lebiggyesztett szájjal, szikrázó mérges szemekkel, hogy én ne gondoljam, hogy ő akár egy fillért is fizetni fog ezért a műsorért. Meg különben is, miért nincs itt az ő vezetőjük, mikor vele kelle lenniük, hát ők azért is fizettek, meg egyébként is hol vagyunk és mit keresünk ezen a helyen. Ekkor sokadjára elmagyarázom neki, hogy én is ugyanannál a cégnél dolgozom, mint az ő vezetője, úgyhogy ne aggódjon, neki haza kellett vinnie a részeg barátját, aki lábra sem bírt állni. A vőlegény legjobb barátja pedig maga rendelte ezt a showt, hogy mindenki egy jót szórakozzon. Valószínűleg ő sem gondolta, hogy fordítva fog elsülni a dolog. Egyébként meg ne aggódjon, nem kell kifizetnie semmit, mert a barátja már rég rendezte az anyagiakat. Mint egy diktátor, rám parancsol, hogy én azonnal állítsam le a showt. Mondom neki, hogy nézzen már a vőlegényre, aki mellesleg a bátyja, hogy mennyire tetszik neki, mennyire élvezi a műsort. Őt nem érdekli, menjek oda és vigyem el onnan a testvérét. Nagyon felháborodok rajta. Visszaszólok neki, hogy nekem nem úgy tűnik, hogy a vőlegényt meg kell menteni, ha annyira akarja, akkor menjen oda ő maga és vigye el onnan, én nem fogom elrontani a jó kedvét. Erre idegesen rámförmed, hogy én menjek oda és vigyem el onnan a bátyját. Olyan ijesztően fenyegetőzik, hogy nincs választásom, kénytelen vagyok leállítani a showt. Pont ebben a pillanatban érkezik meg a barátnőm, az ő hivatalos vezetőjük, a szervezővel együtt. Senki sem érti, hogy mi folyik itt éppen. Az ideges indiai jelenleg éppen azzal a managerrel ordibál, aki leállíttatta a showt. Legalább végre nem velem kiabál. A vőlegény és a szervező odajön hozzánk bocsánatot kérni, mondván, hogy az a fiú túl fiatal és még nincs hozzá szokva ehhez a féle mókához és kicsit bepánikolt. Mi Jennyvel inkább hátat fordítunk a cirkusznak és örömmel hagyjuk ott ezt a parádét.

Sakura, kimonó, umeshu, szusi, sinkanszen, szentélyek, Pokémon, zenélő WC-k, bambusz, gésák, zöld KitKat, Royce csoki. Ez mind Japán. Ha Japánra gondolok, a legelső kép ami felvillan lelki szemeim előtt egy rózsaszín, virágzó cseresznyefákat felsorakoztató utca, melynek járdáit kecsesen lépkedő, színes kimonóba öltözött gésák lepik el. Hófehérre festett arcuk alig látszódik a lehorgasztott fejüktől. Magas talpú szandáljaikban nehezen lépkednek, egy ernyőt tartanak a fejük felett, hogy azzal védjék magukat a nap sugaraitól. Ma már nem ez a tájkép fogadja a turistákat, de a második világháború előtt valahogy így nézhetett ki Kiotó gésanegyede.

A sakura a cseresznyevirágzást jelenti, ami tavasszal szokott beköszönteni. Ilyenkor gyönyörű fehérbe, rózsaszínbe és lilába öltözik az egész ország. A japánoknál ez egy óriási eseménynek számít. Megjelenik a kultúrában is, mint például a festményeken vagy akár a gasztronómiában is. Átvitt értelemben a megújulást is jelentheti a sakura. Imádtam ebben az időszakban csatangolni japán kisvárosokban, mint például Narában. Nagyon hangulatos és gyönyörű ilyenkor minden.

Az umeshu a japán szilvabor, ami valójában egy édes szilvalikőr. A borhoz nem sok köze van, de mégis így fordítják. Az ume nevű gyümölcsből készül, amit szoktak japán barackként és kínai szilvaként is fordítani. A szupermarketekben tejesdobozban is árulják, ami lényegesen olcsóbb, mint a turistáknak szánt duty free-s márka. A másik előnye a nem túl elegáns kinézetnek, hogy tejnek álcázva így be lehetett csempészni Dubaiba az "alkoholtilalom" idején.

A szupergyors japán vonatot nevezik sinkanszennek. Valójában ez egy téves kijelentés, ugyanis a vasúthálózatot hívják így eredetileg, azonban a köznyelvben mindenki a vonatra használja ezt a szót.

Japánban WC-re menni egy külön élményt jelent. Bár aki először lát ilyet, annak elég macerás lehet olykor rájönni, hogy hogyan kell használni. A WC lehúzó gomb mellett van még nagyjából 5-6 másik gomb is. Ezek a klotyók mindent tudnak. Még zenélnek is, ha valaki esetleg a kellemetlen zajokat szeretné elnyomni. Illatosít, fertőtlenít, mindent csinál, amire csak szükség van. Még a plázákban is ilyenek vannak. Kész szórakoztatóipar.

Ezek a japán járatok nagyon egyszerűek voltak. A japánok illedelmesek, udvariasak, csöndesek, nem nagyon panaszkodnak. Legalábbis külföldiekkel nem szeretnek beszélni. Kissé xenofóbok. Már a járaton nagyon jó a kaja, még turistán is. Emlékszem, mikor már business classon dolgoztam és csináltam a hajnal 3-kor induló japán járatokat. Turistán ebben az időpontban mindig reggelivel kezdtek. Meleg ételt szolgáltak fel és lehetett választani egy nyugati stílusú étel között (ami valami tojásféle volt mindig, mint például rántotta) vagy a japán reggeli között. A menü évekig változatlan maradt, mindig teriyaki lazacot szolgáltak fel rizzsel. És nagyon finom volt. Annyira ízlett, hogy minden egyes alkalommal felajánlottam, hogy inkább lemegyek (azért le, mert a két szintes A380-on alul van a turista, felül pedig a prémium osztályok) és segítek a teli economy osztályon letolni egy reggeli szervizt, ahelyett, hogy fent businessen pletykálkodtam volna egy konténer tetején a galleyben. Ugyan, ott mindenki aludt ilyenkor. Semmi dolgunk nem volt a járat első pár órájában. A businessen az első szerviz csak egy lite bite elnevezésű harapnivaló volt. Igaz ebből is volt 4 féle opció, amiből 3 meleg étel, viszont hajnal fél 4-kor inkább pihenni vágytak az emberek, nem kajálni. Ezért a business class crew csak üldögélt a business fedélzeti konyhán és tömte magát az el nem fogyasztott lite bite ételekkel. Én pedig lelkesen leszaladtam a dzsungelba segíteni. Legalább addig is telt az idő. A turista szerviz végeztével pedig mindig vittem magammal egy lazac teriyakit. Már csak azért megérte lemenni.

Egyébként business-en is elképesztő ételeket osztottunk ki japán járatokon. Mint már korábban említettem, először hajnal fél 4-4 körül egy lite bite szervizzel kezdtünk, ami így hajnalok hajnalára egy nagyon egyszerű munka, mert az emberek 80%-a csak aludni akar, nem lakmározni. Természetesen azért a rettenetes USA járatokon a lite bite-ot is mind felzabálták. Más járatokon azért nem. Ez a lite bite inkább olyasmi, mint egy kiadósabb nasi. Nem főételeket szolgálunk fel, hanem csak valami apróságot, hogy ne unatkozzanak az utasok. A japán járatokon hideg ételként egy kisebb szusitálat vittünk ki. Meleg ételek közül volt yaki udon, ami egy tésztaféle, egy csirke katsu rizzsel, ami olyan mint a japán rántott csirke és valami marhapite szerűség a fehér embernek. Az ebéd szerviz aztán megint egy külön kategória. Bár itt is választhattak, hogy ők japán vagy western menüt kérnének inkább. Ha a westernt választották, akkor ment ugyanúgy minden, mint a legtöbb másik járaton. A japán menüt azonban sokkal egyszerűbb volt számunkra kivitelezni, mert ennél a lehetőségnél rápakoltak mindent egy tálcára és nem kellett minden fogást külön kihurcolni nekik. A jobb felső sarokra helyeztük a miso levest, amit azért a western levessel együtt fel kellett melegítenünk, mielőtt tálaltuk, így ez a része többlet munkát jelentett annak, aki a konyhát üzemeltette. Egy másik kis tálkában a leves alatt egy soba noodle szerűség helyezkedett el. Középre egy nagyobb főételt helyeztünk, természetesen az is valami tipikus japán kedvenc és még volt mellette egy jellegzetes japán desszert, ami egy gyurma szerű gombócra emlékeztetett. A japán járatokon a szokványos tea és kávé mellé japán zöld teát is szolgáltunk fel, amit külön speciális japán kancsóban kellett kivinni és hozzávaló kis csészébe tölteni.

Első japán utam alkalmával még nem nagyon ismertem a japán konyhát. Így mindenáron szusit akartam enni. Ekkor még minden alkalmat kihasználtam, ha a crew együtt ment vacsorázni, így én is becsatlakoztam hozzájuk. Nagy naivan azt gondoltam, hogy biztosan minden étteremben lehet rendelni szusit is. Akkor még nem tudtam, hogy Japánban az éttermek kínálata tematikusan működik. Általában egy féle ételre specializálódnak és másfélét nem is lehet rendelni. Például vannak külön szusi éttermek, ahol csak szusit kapni, máshol csak japán curryt találni az étlapon, megint máshol pedig különböző ramen leveseket szolgálnak fel. Én nagyon rá voltam készülve a szusira, azonban az egyik elsőtisztnek határozott elképzelése volt arról, hogy melyik helyre menjünk vacsorázni és meggyőzött, hogy ő mutat egy jobbat, ami a Kansai régióban egy nagyon népszerű eledel, így Oszakában azt kell enni. Hát jó, legyen. Megkóstolok én mindent. Így ismerkedtem meg a híres okonomiyakival, amit japán palacsintaként vagy japán pizzaként is szoktak emlegetni. Sosem sikerült megszeretnem. Lehet csak azért, mert az agyam annyira rá volt már hangolódva a szusira, hogy semmi mást nem bírtam befogadni. Ez az okonomiyaki lisztből, tojásból, káposztából, pár egyéb jellegzetes japán hozzávalóból áll, valamint plusz ízesítésnek azt raknak még bele, amit az ember csak kíván. Ez lehet polip, tintahal, sajt, hús vagy zöldség, sőt olyat is láttam, aminek a tetejére még ázsiai tésztát is szórtak.

Első tokiói járatomon szokatlan módon történt velem egy kis incidens. Általában a japán járatok voltak a legnyugisabbak, a legkedvesebb utasközönséggel. Nekem valahogy pont sikerült kifognom az egyetlen kretént, ami 5 évente egyszer fordul elő egy japán járaton. Viszont nem is japán, hanem valami kelet-európai nemzet fia volt ez a nem túl kedves ember. Nem maradt már a rántottából, csak az omlettből szintű problémája volt, erre ő nagyon feldühödött és nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágott hozzám (pedig aztán a repülős kajáknál a rántotta és az omlett között sok különbség nincsen, mindkettő porból készül és gusztustalan). Ekkor bukkant fel a hős egyiptomi fiú, aki kihasználta az alkalmat, hogy megmutassa, hogy ő egy erős férfi, aki meg tudja védeni a nőket. Hirtelen a semmiből ott termett mellettem ez az egyiptomi kolléga, mert éppen észrevette, hogy csatázom Dusánnal. A megmentésemre sietve gyorsan közém és Dusán közé ugrott, a vállait hátratolta, a mellkasát kidüllesztette, a karját kissé behajlította, hogy a kigyúrt bicepszei egyértelműen észrevehetőek legyenek és megkérdezte a megszeppen szerbet, hogy akkor van-e valami probléma. Majd a járat folyamán tett róla, hogy én elkerüljem azt az embert és mindig ő ment arrafelé helyettem. Ennek az "önzetlen" body guardoskodásnak az lett az eredménye, hogy az egész layover alatt nem tudtam megszabadulni tőle.

Aznap este elég későn érkeztünk a hotelbe, viszont én meg mindenképpen el akartam menni a világ legjobb szusiját vacsorázni, főleg, hogy a hotelünk a Roppongi sarkán állt. Az egyiptomi fiú velem tartott. Ezzel nem is volt még semmi baj. Ettünk egy jót, majd egy hangulatos bárban még legurítottunk két korsó sört és visszasétáltunk a szállásra. Én elterveztem, hogy másnap majd elmegyek egyedül várost nézni. Azonban az egyiptomi fiú még aznap este a lelkemre kötötte, hogy ha felébredek, akkor majd írjak neki mindenképpen és akkor majd mehetünk együtt várost nézni. Mivel nem akartam vele menni és próbáltam lerázni, ezért azt mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy megyek várost nézni, lehet, hogy aludni fogok, még nem tudom, de persze majd mindenképpen írok neki, mikor felkelek. Az volt az én nagy titkos tervem, hogy majd szépen felkelek kora reggel és gyorsan lapítva elsunnyogok. A jetleggel nem számoltam. Körülbelül délelőtt 11-kor sikerült prezentálhatóvá varázsolnom magam. Eszemben sem volt szólni az egyiptomi fiúnak. Kiosontam a szobámból, gyors léptekkel elszáguldottam a liftig, minél gyorsabban és feltűnésmentesen távozni akartam. Erre mikor kinyílt a liftajtó ki ült velem szemben a lobbiban? Hát az egyiptomi fiú. Én nem tudom mióta üldögélhetett az ott, de így nem maradt sok választásom, jött velem. Még meg is kaptam a magamét, hogy miért nem írtam neki és így micsoda mázli, hogy összefutottunk a lobbiban. Óriási mázli, gondoltam magamban. Mérges voltam, mert nem vágytam a társaságára. Az egész városnézés alatt rémesen idegesítő volt, mert mindenért fizetni akart, úgy, mintha a barátnője lennék. Ráadásul meglepetésekkel is előállt visszafelé a járaton, hozott japán zöld teás KitKatot és egy szusi boxot is. Úgy alakította a szüneteket, hogy együtt legyünk pihenőn, így az egész járaton nem tudtam lerázni. Visszatértünk a sivatagi otthonunkba és ő már rögtön aznap whatsapp üzenetekkel bombázott, hogy ő mindenképpen látni akar. Eltelt egy hét, visszatértem valami másik járatról, viszont landolás után belenyilallt a vállam környékébe egy akkora fájdalom, hogy mozdulni alig bírtam. Gondoltam majd kialszom magam és jobb lesz. Nem lett jobb. Ráadásként az alsó hasam tájékán is annyira fájt valami, de kegyetlenül, hogy csak összegörnyedve tudtam járni. Ez a fiú meg egész nap írogatott, hogy találkozzunk. Én őszintén megírtam neki, hogy mozdulni sem tudok, annyira rosszul vagyok. Ő hősiesen felajánlotta azonnali segítségét. Akkor még a távoli sivatagban laktam és én hiába mondtam az egyiptomi srácnak, hogy ne gyere ide, megoldom, nem hallgatott rám, neki jönnie kellett valami csodakenőccsel a vállamra. Miután elküldtem, hogy nagyon rosszul érzem magam és lefeküdnék aludni, felajánlotta, hogyha nagyon rosszul lennék, akkor csak szóljak neki, elvisz sürgősségire. Én esküszöm nem akartam szólni neki, de mikor lefeküdtem aludni, egyszerűen nem találtam olyan pozíciót, hogy ne fájt volna mindenem. Így kínomban felhívtam, hogy vigyen kórházba. Azt hozzá kell tennem, hogy ahol akkoriban laktam taxit sem volt egyszerű hívni és még egyik barátnőmnek sem volt kocsija. Így eljött értem kocsival és elvitt az éjszakai ügyeletre. Ennyi segítség bőven elég is lett volna, küldtem haza, hogy most már megleszek itt egymagam is, nehogy megvárjon. Hiába küldtem, nem ment, Ott maradt a kórházban reggelig. Én meg olyan gyenge voltam, hogy nem volt erőm vitatkozni vele. Ezek után persze képtelenség volt lerázni. Majd amikor egyre terhesebbé vált a nyomulása és megmondtam neki, hogy bocs, de én nem akarok tőled a barátságon kívül semmi mást, akkor hirtelen bekattant és elmondott mindenfélének. Nagyon nem zavart, örültem, hogy megszabadulok tőle. Még azért kaptam tőle pár mérges üzenetet, hogy én mit képzelek magamról, mikor ő mindent megtesz értem. Egy életre megtanultam, hogy jobb messziről elkerülni ezeket az arabokat, mert még egy egyszerű emberi figyelmességet is bátorításnak vesznek. Ha nem kezelik őket kifejezetten bunkó módra, akkor az életben nem lehet megszabadulni tőlük. Ez is folyton erőszakoskodott, hogy találkozzunk, eljött a lakásomra, úgy, hogy nem is hívtam, sőt kifejezetten elutasítottam. Ráadásul pont az incidens előtt két nappal rámírt (mikor nem írogatott?), hogy találkozzunk, én pedig megmondtam neki, hogy nem érek rá, mert pasizom. Ami talán nem is volt igaz, de gondoltam ezzel majd kapcsol, hogy van valakim és békén hagy. Hát nem hagyott. Ezeket a fajta embereket lehetetlenség levakarni.

Pár hónappal később az akkori lakótársam, egy görög lány is repült vele véletlen. A srác ugyanúgy rászállt az egész layoveren, mint ahogyan anno velem tette. A görög lány sem akarta vele tölteni a layoverét, de pont összefutottak a lobbiban. Lehet ennek a fiúnak ez volt a stratégiája. Órákig üldögélt a lobbiban, míg a kiszemelt áldozata meg nem érkezett. A lány csak vásárolni akart menni, mert már ezerszer járt abban a városban és mondta is a fiúnak, de az ahogy eddig, most sem hárított, lelkesen követte oda is. A görög lány talált egy márkás, drágább napszemüveget, ami megtetszett neki, viszont hezitált rajta, hogy megvegye-e. Erre az egyiptomi fiú kikapta a kezéből, odavitte a pénztárhoz, kifizette és odaadta a lánynak a napszemüveget, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A lány köpni-nyelni nem tudott, ideje sem volt arra, hogy megakadályozza a fiút, szinte sokkot kapott a döbbenettől. Most mégis mit képzel ez az ember, hogy majd egy napszemüveggel megvásárolhatja magának? Erre nem volt más választása, ha már a fiú csak úgy megvásárolta, akkor eldöntötte helyette, hogy kell neki az a napszemüveg, így egyértelműen oda akarta adni neki az árát. A fiú tiltakozott. Nem akarta elfogadni a pénzt. Miért kell valakit ilyen kínos helyzetbe hozni? Visszafelé pedig az egész járaton a lány körül sündörgött, ahol az többször is nyomatékosan megmondta neki, hogy kifizeti a napszemüveg árát. A fiú továbbra sem akarta elfogadni a pénzt. Dubaiba visszatérve az egyiptomi fiú elkezdte küldözgetni az üzeneteit, hogy találkozzanak. A görög lány nem akart tőle semmit. Erre a srác bepöccent, hogy mit képzel, mikor ő napszemüveget is vett neki. A lány ismét felhozta, hogy ő kifizeti neki azt a rohadt napszemüveget, mint már ahogy annyiszor próbálta korábban is, csak hagyja már békén. Jó rendben, a fiú kitalálta, hogy akkor találkozniuk kell személyesen és akkor a lány oda tudja adni neki a pénzt. Nem, arra semmi szükség, hogy találkozzanak, majd átutalja neki az összeget. Erre a srácnak mindenféle problémája adódott az utalással, hogy az neki mért nem kényelmes és az semmiképpen sem fog működni, úgyhogy azt inkább ne. Még vagy hetekig húzódott az ügy, míg valahogy azért csak sikerült egy megoldást találniuk és a lánynak nem kellett találkoznia vele.

A legviccesebb layoveres új évi éjszakámra egy japán városban, Naritán került sor. Erre a járatra bejelentkezett az akkori mexikói haverom, aki gondolt egyet és elkísért utasként a 24 órás ott-tartózkodásra. Azt persze nem kérdezte meg, hogy én mit szólok hozzá, csak úgy jött. Nem baj, legalább nem unatkoztam szilveszterkor. Este 7 körül érkeztünk meg a naritai reptéri Hilton hotelbe és kb 10 fővel a crewból megbeszéltük, hogy bemegyünk Narita városba vacsorázni és karaokézni, ha már éppen új év napja van. Hiába kerestünk éttermeket, mind tele volt. Pedig egymás mellett sorakozott fel rengeteg vendéglő és mindbe betértünk. Szilveszter este ennyi főnek egyszerre foglalás nélkül lehetetlen küldetésnek bizonyult találni bármit is. Közöltem a mexikói haverommal, hogy nekem ebből elegem van, másnap reggelre sem fogunk így semmit sem találni, szakadjunk le a crewról, kettőnknek több esélyünk lesz rábukkanni valami helyre. Kevesebben sikeresebbek is voltunk, betértünk egy étterembe, ahol nyers lóhússal búcsúztattuk az óévet. Vacsora után átsétáltunk a Cage-be találkozni a többiekkel. Itt mindenféle légitársaság crewja gyűlt össze, hogy egyéb társaság híján idegenek között töltsék az év utolsó napját. Cseppet sem éreztem magam ettől depressziósnak. Nem is maradtunk sokáig, mert elég lehangoló volt a bár aznap este. Így úgy döntöttünk, hogy még éjfél előtt visszatérünk a hotelbe és majd ott a bárban rendelünk egy üveg pezsgőt és ezzel majd ki is pipálhatjuk a szilvesztert. Egy cseh lány a crewnkból úgy döntött, hogy ő is velünk tart, így mi hárman visszaindultunk és időben elértük a buszt, ami még éjfél előtt letett minket a hotel előtt.

A hotelbe érve arra gondoltam, hogy ki tudja hol van éppen a szilveszteri buli, lehet, hogy nem a bárban, hanem valahol máshol, így mivel még volt 20 percünk éjfélig, letámadtam gyorsan a recepciót, hogy van-e valami hely nyitva a hotelben, ahol inni tudunk. Erre a japán kislány csodálkozva rázza a fejét, hogy nem, nem tudunk úszni, mert a gym már zárva van. Hiába ismételtük és próbáltuk elmutogatni, hogy mi inni akarunk, ő továbbra is lelkesen rázta fejét, hogy nem tudunk már úszni, mert a konditerem már bezárt. Valószínű, hogy szilveszter estéjén 20 perccel éjfél előtt úszni akarunk. Mindegy, hát errefelé nem beszélnek annyira jól angolul.

Azért nem volt olyan nehéz megtalálni a bárt, így nélküle is sikerült. A mellettünk lévő asztalnál egy magas, szőke fehér bőrű, fiatal fiú üldögélt, a betolt székekből ítélve egyértelműen egymaga. Amint mi hárman letelepedtünk a mellette lévő asztalhoz, azon nyomban hozzánk szólt valamit, amire én megkérdeztem tőle, hogy egyedül van-e. Igen, egy üzleti úton van itt Amerikából, nem ismer itt senkit. Miután meghallottam, hogy szegény a szilveszter estét egyedül tölti egy távoli országban, megsajnáltam és meginvitáltam a mi asztalunkhoz. Végül is a cseh lányt is csak egy órája ismertük, ha úgy vesszük. Nem is volt rossz ötlet, mert lelkesen elkezdte rendelni az Asahikat és a szakét. Éjfélkor pedig a hotel is megajándékozott minket pezsgővel. Szépen be is csiccsentettünk mindannyian. Majd valamikor 1 körül szegény fiú elkövette azt a hibát, hogy elment WC-re. Kérdezte, hogy ugye azért megvárjuk. Persze, egyértelmű. Miután a fiú elrohant a mosdóba, a cseh lány közli velünk, hogy ő nagyon fáradt és nem akarja itthagyni csak úgy szó nélkül ezt a fiút, de menni akar a szobájába aludni.

-Jó nem baj, menjél csak, majd mi megvárjuk.

Fél perccel a lány távozása után én is hirtelen nagyon elálmosodtam és közöltem a mexikói haverommal, hogy én is menni akarok, mert nagyon elfáradtam. Ő csak bólogatott, hogy nem baj, menjek csak, majd ő megvárja a fiút. Viszont 10 másodperccel később a nyomomba eredt, mert attól félt, hogy majd úgy kidőlök, hogy nem engedem be a szobába, amikor kopogtat. Szegény fiút jól magára hagytuk, dehát hashtag crewlife.

Éjszaka van. Ülünk a hátsó galleyben. A legtöbb utas alszik, sötétség lepi el a kabint. A világítás lekapcsolva, hadd aludjanak. A metál konténereken üldögélve pletykálkodunk a fedélzeti konyhán. Ding. Megszólal az egyik hívógomb. 23 Alfa szeretne valamit. A szőke, magas kollegina fogja az ezüsttálcát és végigsétál a hosszú folyosón, hogy kielégítse 23 Alfa igényeit. Visszajön, tölt egy pohár almalevet, visszasétál vele a kabinba, majd amikor végez visszaül és folytatjuk a csevegést. Pár perc elteltével ismét megszólal az a bizonyos call bell. Megint 23A. Most egy másik crew sétál oda. Összezavarodott arccal jön vissza a galleybe. Dehát ott nem ül senki. Mindenki alszik az ülés körül, de 23 Alfa üres. Oké, biztos valami félreértés történt. Eltelik ismét pár perc. Újabb call bell. Érdekes. Megint 23A. Most valaki más megy válaszolni rá.

-Dehát nincs ott senki. Nem értem ki nyomogatja azt a hívógombot, mikor mindenki nyitott szájjal alszik körülötte, az a hely pedig üres - töpreng hangosan egy másik kolléga.

Később besétálok a pilótafülkébe. Elmesélem a pilótáknak 23 Alfa furcsa esetét. A két pilóta sejtelmesen összenéz. Végül bevallják, hogy egy hullát szállítunk a cargoban. Egy volt crew. Az ő holttestét visszük haza.

Terjed a pletyka. Egy idő után már mindenki ismeri a japán lány szomorú szerelmi történetének végét. Ez a japán cabin crew megismerkedett egy egyiptomi szintén légiutas-kísérő fiúval. Összeházasodnak, összeköltöznek. A japán lány egy nagyon engedelmes, alázatos feleség. Az egyiptomi fiú pedig egy maszkulin, nagydarab, kérlelhetetlen legény, így mindig az ő akarata érvényesül. A kapcsolat kezdetén az egyiptomi fiú kedves, elhalmozza társát bókokkal, ajándékokkal. Így a lány könnyedén belesétál a csapdájába, belé szerelmesedik, többé nincs menekvés. Amint a fiú megszerzi magának, elkezd uralkodni felette, a sajátjának tekinti. A lány nem mehet egyedül sehová. A fiú  kizárólagos tulajdonának számít. Egyre többet veszekednek. A lány lázadásai fizikai megtorlásokba fajulnak a fiú részéről. Egyik este addig üti a fiú a lányt, hogy azt kórházba kell vinni. A kórházban belehal a sérüléseibe. A japán lány szelleme azóta is kísért azon a bizonyos jelzésű repülőgépen.

Ezeknek a dubai kapcsolatoknak a legtöbbször nem happy end a vége. Legjobb esetben is egy óriási drámára és szívfájdalomra lehet számítani. A fentebb vázolt kapcsolat egy extrémebb eset. Sajnos ilyen is előfordul.

Volt egyszer egy spanyol pilóta. Talán még mindig megvan. Ő is sok lánnyal kavart egyszerre. Legtöbbször ázsiaival. Ugyanis 'sárgalázas' volt. Yellow fever, sárgaláz: olyan fehér férfiakra alkalmazzák ezt a kifejezést, akik leginkább ázsiai nőkre hajtanak. Elképzelhető, hogy ezt a kifejezést csak Dubaiban használják. Egyszer beszélgettem egy európai pilótával. Mesélte, hogy pár évet Indonéziában élt. Viccből megjegyeztem, hogy akkor neki is biztos sárgaláza van.

-Ja nem, dehogyis. Nekünk pilótáknak kötelező a védőoltás ellene. Ti nem kaptatok?

Szakadtam a röhögéstől. 

Szóval ennek a másik spanyol pilótának biztosan sárgaláza volt, mert tele volt ázsiai nővel. Egyszerre tartott többet is, biztos ami biztos. Ha az egyik éppen repült, akkor kéznél volt egy másik. Szegény kínai barátnőmet is sikerült behálóznia. Egyik alkalommal a spanyol srác elvitte motorozni az egyik barátnőjét, egy tajvani lányt. Egy szerencsétlen mozdulat és motorbalesetet szenvedtek. A lány azonnal szörnyet halt. A fiút bevitték a kórházba, sokáig kritikus állapotban feküdt ott és még hónapokig nem tudott talpra állni. Egy évvel később épült csak fel. Miután már magához tért, a kínai lány berohant hozzá a kórházba meglátogatni, a pasi meg durván elküldte onnan, hogy menjen haza. Különben is, a családja is bent van a kórházban és egyébként is megírta neki, hogy ne merészeljen bejönni, amíg ő meg nem engedi neki.

Egyik alkalommal repültem egy ausztrál lánnyal, aki a járat közepén minden előzmény nélkül megnyílt nekem és elkezdte mesélni a történetét. Egyébként sok ilyen crew volt. Sokszor használták ezeket a járatokat terápiás célokra. Egymás pszichológusai voltunk. Ennek a fehér, keresztény ausztrál lánynak egy helyi, muszlim barátja volt Dubaiban. Természetesen a srác részéről ez full haram, de azért a lány sok nappalt és éjszakát töltött a pasi lakásában. Szinte együtt is éltek a srác apartmanjában. Egyik nap a lány jön haza a szinte közös otthonukba a járatáról, a fiú éppen dolgozik, így nincs itthon. Valamit nagyon elszúrhatott, mert a lány talál egy idegen női cipőt a közös ágyuk lábánál. Rögtön ki is tör az Öböl-háború. A lány feldúltan várja otthon a pasit, nekiesik, kiabál. A srác a kultúrájából kifolyólag nem bírja elviselni, hogy egy nő így dirigáljon és ordítozzon vele. Elkezd erőszakoskodni. Dühödten megragadja a lány karját és pofon vágja. Egy darabig dulakodnak, a lánynak vérzik a homloka, de sikerül berohannia a fürdőszobába, ahova bezárkózik. A fiú ütlegeli a fürdőszoba ajtót, a lábával rugdossa. Egyre idegesebb. A lány nagyon megijed, így kihívja a rendőröket. Megérkeznek a rendőrök. Ekkor végre a lány bátorságot vesz és előjön a fürdőszobából. Az első kép, amit meglát, hogy a rendőrök hátba veregetik a pasiját, szívélyesen üdvözlik egymást és arabul elkezdenek társalogni. A lányon fizikai nyomai vannak az erőszaknak. Próbálja elmondani a rendőröknek, hogy mi történt. Azok csak arabul válaszolnak, miközben lenézően méregetik a lányt. Végül megszólalnak angolul is. Közlik vele, hogy ne merjen felháborodni, mert semmi keresnivalója nincsen egy másik férfi lakásában. Örüljön neki, hogy ennyivel megúszta és húzzon onnan minél előbb.

Elég megdöbbentő történet. Továbbra is igaz, hogy nőként, főleg külföldi nőként és főleg egy helyi férfi ellenében, semmi joga nincs az ember lányának arab földön. Így jobb kerülni a bajt, és ha már itt tartunk, a helyi férfiakat is.

Van még egy kitalált történetem. Nem kell megijedni. Ez nem történt meg a valóságban. Inkább amolyan mi lett volna ha...

Adott egy latin vérmérsékletűt megjátszó, de valójában nagyon kimért és óvatos latino pilóta, valamint egy pezsgő vérű, kalandvágyó európai lány. A srác évekig ostromolja a lányt. Azonban ő túl unalmas természetű a bevállaló temperamentumú lánynak. Ez a srác azonban mindent megtesz a lányért, a legjobbakat tudná nyújtani neki, a lánynak soha többet nem lenne gondja semmire. Ő az a tipikus Bólogató János. Amit mások mondanak, azt kérdés nélkül meg is teszi. Főleg ha ez a lány kér tőle valamit. 

Eltelik pár év. A lány rengeteg csalódott kapcsolaton van túl, elege van a kiszámíthatatlan férfiakból. Beadja a derekát a latino srácnak. Azonban rövid időn belül annyira bosszantja, hogy a srácot ennyire papucsként lehet kezelni, hogy még enyhe fizikai erőszakhoz is folyamodik. Olykor-olykor, mikor már nem bírja idegileg, megpofozza a srácot. Így a végén az összes barátja elkezd ítélkezni a lány felett, hogy mégis hogyan bánhat így egy aranyemberrel. Nem ők vannak abban a kapcsolatban. Nem értik, hogy mennyire fullasztó a lánynak a fiú folytonos féltékenykedése. Nem értik, hogy mennyire kimerítő ez a papucs viselkedés, amikor soha nincs saját véleménye és mindenre rábólogat ellenkezés nélkül. 

Ennek a kapcsolatnak sosem volt semmi lángja. A lány egy idő után nem bírja ezt a szenvedélymentes egymás mellett élést. Találkozik egy másik sráccal, aki iránt azon nyomban fellobbannak az érzései. A saját kapcsolatában rettentően boldogtalannak érzi magát, nem bírja tovább komolyan venni, így viszonyba kezd a másik sráccal. Titokban összejár vele, amíg a latino srác repül. Nem lehet sokáig titkolni ezt a románcot. A latino srác előbb-utóbb rájön. Teljesen bekattan. Igaz, egy ideig próbál beszélni a lánnyal, de látja rajta, hogy az nem veszi őt komolyan. A lány tovább folytatja a tiltott viszonyt, már meg sem próbálja titkolni. Inkább megkísérel szakítani a latinoval, aki mindezt nagyon nehezen viseli. Teljesen elveszíti az eszét. Fogja a texasi vadászpuskáját, kocsiba pattan, elvezet a lány szeretője otthonáig. Kopogtat, a szerető ajtót nyit, ő pedig fejbe lövi a puskájával. Ezután örök szerelméhez rohan és őt is agyonlövi. Majd egy búcsúlevél kíséretében magával is végez. Méghozzá az egyik A380-at belevezeti az épületbe, ahol laknak. Így már annyi embert megöl közben, hogy hivatalosan is terrorcselekménynek számít a bűntette. Abban a bizonyos búcsúlevélben kifejtené, hogy ő mindig is jó volt a lányhoz, még mindig szereti és ne ítélje el őt senki azért, amit tett.

Egyébként meg kellemes Valentin napot mindenkinek :D.

Kétféle cabin crew létezik:

1.  Aki megszállottan pilóta pasira vadászik.
2. Aki tudatosan messziről kerüli őket.

Ezzel jól leegyszerűsítettem a képletet :D. Azért van egy 10%, akinek mindegy. Mármint nem úgy mindegy, hogy röptében a legyet is, hanem ha éppen az csúszik be, akkor nem ellenkezik megrögzötten, hogy márpedig pilótával sohasem, hanem hajlandó adni egy esélyt a dolognak. 

Felmerül a kérdés. Miért vannak ennyien ellene a dolognak? A válasz az életmódban, életformában keresendő. Ez egy olyan foglalkozás, ami sokszor megköveteli, hogy az ember akár napokra távol legyen otthonról, a családjától vagy a párjától. Ez már alapjáraton sokszor bizalmatlansághoz vezethet, ami rögtön megmérgezi a kapcsolatot. Még ha ez a bizalom meg is van, akkor is sokszor hiába. A srác elmegy egy pár napos layoverre, eltölt ott egy éjszakát, a crew együtt vacsorázik, majd elmennek iszogatni. Sok szép fiatal szingli (vagy nem feltétlen szingli) lány rebegteti előtte a számpilláját, rázza neki a csípőjét. Nem nehéz megbotlani. Konkrétan repültem olyan lánnyal, aki a járat elején kinézte magának az FO-t és megmondta, hogy ő a layoveren lefekszik vele. A pasi párkapcsolatban volt, ezt nem is titkolta, dehát az asszony nem tartott velünk. Úgyis lett, ahogy a lány mondta. A visszafelé járaton végigjárta az összes kabint azzal dicsekedvén, hogy mekkorát szexelt a pilótával.

A következőféle pilótatípusok lelhetőek fel Dubaiban (az idősebb, unalmasabb, dagi pilótákat leszámítva):

1. A házas. Ők a pilótafülke meghitt fészkében még lelkesen mutogatnak fotókat a családjukról. A jegygyűrű az ujjukon. Kezdetben tisztességes családfő látszatát keltik. Egy pár hónapon keresztül még jól is viselkednek, majd egyre nagyobb a kísértés, egyre több félreérthető szituáció adódik. Egyre inkább azon kapják magukat, hogy nem is akarnak olyan jók lenni. Még a legszerelmesebb lovagok, legkiválóbb családapák is félrelépnek, ha nem is folyamatosan, de legalább egyszer. Nem nehéz. Távol vannak a családjuktól egy ismeretlen országban, a szituáció pedig adott. Rengeteg a magányos szingli crew lány, akik lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználják ezeknek a férfiaknak a pillanatnyi gyengeségét és dalolva a karjaik közé vetik magukat. Most könnyű azt gondolni, hogy velem ugyan ez nem történne meg, én tudom kontrollálni a vágyaimat. Viszont sosem lehet tudni, hogy mi belőlünk mit váltana ki az adott helyzet.

2. A helyi. Az emirátusi pilóták dupla annyi fizetést kapnak, mint külföldi társaik. Ki is használják pénzügyi előnyüket. Ők mindig gáláns úriemberek és fizetik a piákat, kajákat a layovereken. A bázison kívül ugyanúgy isznak ők is, mint mások. Ez persze olyan haram, hogy Allah szívéhez kapva dőlne ki infarktussal, ha látná. Szívesen randizgatnak fehér, főleg keresztény lányokkal, tudván, hogy jövője ugyan nincs a kapcsolatnak. Ezeknek a vége általában ordítozás, sírás, tányércsapkodás szokott lenni.

3. A barátnős. Ez a típus egy pár hónapra lenyugszik. Hiszen ő kapcsolatban van. Némelyik ilyenkor egész jól viselkedik és tényleg nem kacsintgat más felé. Azonban van akinek csak egy-két hétig tart ez az állapot és hiába van barátnője, újból elkezd vadászni.

4. A házas, de titkolja. Ő aztán nem mutogat képet a családjáról, maximum a kutyájáról. A jegygyűrű gondosan el van rejtve. Általában csak már mikor egy szívfájdító afférbe belebonyolódik a lány, azután tudja meg valaki mástól, hogy mellesleg a pasit esténként otthon egy feleség várja.

5. Szingli nőcsábász. Ezek a legrosszabbak. Ők aztán tényleg mindenkire rámozdulnak, aki szoknyát visel. Nincs menekvés. Nekik mindegy, bárki jó lesz aznap estére. Az a legidegesítőbb, hogy ez a típus jól is néz ki, különben nem menne neki a vadászat. Így nehéz elkerülni a hálóját. Sokszor kitartóan ostromol is. Tudja, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani ahhoz, hogy becserkéssze áldozatát.

6. Szingli, kétségbeesetten barátnőt kereső. Ez a típus kis aranyos, de mégis egy picit olykor szánalomra méltó. Általában nem a leghelyesebb pasikból kerülnek ki, de a kinézetüket sokszor kompenzálják kedves, jóindulatú természetükkel. Így azt a benyomást kelthetik, hogy ők a tökéletes férjjelöltek. Viszont rémunalmasnak hatnak óvatos, kimért karakterükkel, a kalandokat nagy ívben kerülik, legszívesebben csak bekuckolják magukat otthon a TV elé.

Az olasz Pszicho és a naiv lány esete

Még egy Halloween buli előtt történt, hogy a lengyel barátnőm egy csütörtök este jóval 10 óra után felhívott, hogy mindenképpen le kéne neznünk Sho Cho-ba. Kivételesen semmi kedvem nem volt menni, de a hosszas győzködés után végül igent mondtam. A lengyel barátnőm a pasijával és annak egy-két barátjával Uberbe pattanva Scho felé vette az irányt, én pedig utánuk. Nagyon jól szórakoztunk, valami miatt éppen nagyon népszerűek is voltunk aznap este mindketten. Sajnos egy elmebeteg olasz FO-nak sikerült megtalálnia. Addig lófrált körülöttem, míg végül megadtam neki a számomat, azzal a feltétellel, ha elvisz egy nagyon jó olasz étterembe.

Ahogy hazaértem a buliból, már rögtön elkezdett írogatni. Mivel éppen a standby hónapot éltem, így nem igazán voltak fix szabadnapjaim abban a hónapban, ugyanis készenléti állapotban álltam egy egész hónapon át. Másnap ki is hívtak Fokvárosra, így nem tudtam vele találkozni, el kellett napolni a vacsorát a Halloween buli utánra. Akkor azonban el is vitt a népszerű olasz étterembe, ahova egyébként is menni akartam. Én vacsora után kitaláltam, hogy vízipipázni akarok, oda is elvitt. Szóval minden nagyon szép és jó volt (bár nem igazán mozgatott meg a srác, amúgy is csak unalmamban mentem el vele randizni), randi után jó kislány módjára hazamentem aludni. Másnap délben együtt ebédeltem két francia barátnőmmel, közben pedig az olasz pszichopata küldözgeti Whatsappon a legfrissebb mozi előzeteseket, hogy menjünk el aznap este megnézni valami filmet. Hát gondoltam, azért ne már, hogy rögtön találkozzak vele újra, hiszen előző este voltam vele vacsizni, nem láthatom minden este. Így bekamuztam neki, hogy bocsi, de a csajokkal van programom. Oké, megint eltelik egy nap. Arra az estére egy másik pasival beszéltem meg randit. Éppen együtt ebédelek az egyik haverommal, amikor csörög a telefon, ismeretlen szám hív. Felveszem. Az olasz pszichopata búg bele a vonal másik végén. El akar vinni vacsizni. Sajnálom, már van estére programom, így mondom is neki, hogy ne haragudjon, de egy barátommal már megbeszéltem, hogy vele vacsizom. Hát erre ő rögtön azzal jön, hogy mondjam le, szó szerint:

Screw your friends! A fene a barátaiddal, rázd le őket!

Köpni-nyelni nem tudtam. Mondom neki, hogy nem. Már meg van beszélve. Sajnálom. Ó, dehát ez így nagyon szomorú, mert ő másnap reggel repül és akkor nem tudunk találkozni. Mondom, hát akkor majd találkozunk akkor, amikor visszajön. Ó, hát az nem jó, mert én készenlétis vagyok, így nem tudjuk előre, hogy én mikor vagyok Dubaiban. Mondom jó, jó, majd meglátjuk. A pszichopata továbbra is próbál meggyőzni, hogy mondjam le az esti programomat. Nem! Nem mondom le, fogd már fel! Vagy látjuk egymást két nap múlva, vagy csak valamikor máskor, de akkor sem érek most rá. Persze mi történik? Kihívnak egy rohadt hosszú Adelaide-ra (Ausztrália), így tényleg nem érek vissza addig, míg az olasznak a szabadnapjai vannak. Mire visszaérek, csak egy nagyon rövid időt tudok vele tölteni, mert ő másnap korán reggel repül Amszterdamba, így csak megnézünk közösen egy filmet. Adelaide után kapok két szabadnapot, így a pszichopata próbál meggyőzni, hogy én menjek el vele Amszterdamba. Egyrészt ki a franc akar vele bárhova is menni? Összesen két randin voltam vele és amúgy sem tetszett annyira. Másrészt mondom neki, ember, nem legális szabadnapjaim vannak, hanem csak day off on reserve, vagyis csak a készenléti alatt adtak hirtelen két szabadnapot, de hivatalosan nem hagyhatom el Dubait. Ezt nehezére esett felfogni. Mondom neki, figyelj, mire visszaérsz Amszterdamból, még másnap, pénteken van egy utolsó készenléti napom a beosztásomban, bízzunk benne, hogy szabadnapot kapok aznapra és akkor tudunk találkozni (amúgy nem értem minek akartam vele még találkozni :D, szerintem már teljesen belemanipulált ebbe a találkozásba). Kétségbe esik, hogy de mi van, ha mégsem kapok szabadnapot, mert ő utána reggel repül és csak vasárnap este jön vissza. Mit csinálok vasárnap este? Mondom neki, hogy vasárnap este nem érek rá. Már megbeszéltem az egyik francia barátnőmmel, hogy elmegyünk shisházni. Jaj hát én milyen vagyok, hogy folyton a barátaimmal találkozom. Jaj ne idegesítsél már, gondoltam. Mondom neki, hogy figyelj, meglátjuk mit kapok péntekre, és ha semmit, akkor találkozunk pénteken, ha meg adnak valamit, akkor majd megoldjuk valahogy. Ő másnap elmegy Amszterdamba, én pedig élvezem a szabadnapjaimat. Amíg ő távol van, hát nem betolnak utolsó reserve napomra egy rövid idegesítő iráni turnaroundot? Sajnos de. Így nincs mit tenni, míg ő Amszterdamban van, mondom neki, hogy ne haragudjon már, nem én tehetek róla, de a pakisztáni rostering mester kiszúrt velem és adtak egy rövid járatot péntekre, így nem fogok ráérni. Este 9-kor landolok csak vissza Dubaiba, ő pedig másnap reggel megint repül, de amúgy is már van programom péntek estére (mentem bulizni Lénáékkal Barastiba). Erre ő teljes kikészül, hogy dehát én mért nem mentem vele Amszterdamba, mikor volt két szabadnapom és simán elmehettem volna vele. Szerintem teljesen belémmanipulálta ezt a találkozót, mert már lelkiismeret-furdalásom volt és teljesen rosszul éreztem magamat, hogy mindig le kell mondanom. Annyira idegesített már és már annyira nem tudtam mit reagálni, hogy mondom neki, figyelj, tudom, hogy éjfél körül landolsz, nekem pedig másnap délben már a reptéren kell lennem a járatom miatt, de mit szólnál hozzá, ha érkezésed után találkozunk egy teára vagy kávéra. Én nem is értem, hogy egy ekkora nonszenszet miért ajánlottam fel. Tutira belesétáltam egy bűntudat csapdába itt, különben hagytam volna a francba az egészet. Az ajánlatomra tovább manipulál, hát ő nem tudja, hogy mit mondjon, mert én úgyis még százszor meggondolom magamat, mire ő landol Dubaiban. Itt már a teljes lábam benne van a medvecsapdában, nem tudok már kiszabadulni belőle, ez már az a szituáció, amit nem lehet lemondani (attól függetlenül kellett volna). A helyzet a következő: a pszichopata éjfélkor landol, így hajnal egyre megígérem neki, hogy találkozom vele egy teára, de nekem másnap délután járatom van.

Ez még nem minden. Mikor még először közlöm vele, hogy bocs, de adtak egy járatot másnapra, így mégsem érek rá, mi az első reakciója? Jó, jó, akkor az lenne a legjobb, ha miután landolok Amszterdamból, nálam aludnál. Gondoltam mi van? Neked elmentek otthonról? Mondom neki, hát szerintem ez nem jó ötlet. De miért nem? Hát mert például kényelmetlenül érezném magamat. Jó, dehát itt arról van szó, hogy nem tudunk máskor találkozni, és nincs rá módunk, hogy lássuk egymást, csak így. Nyugodj már le haver, akkor majd türelmesen vársz. Majd lesz rá módunk találkozni máskor. Hova sietsz? Nem hajt a tatár.

Igazándiból a teás rövid randi estéjén tök fáradt voltam, legszívesebben lemondtam volna az egészet és mentem volna aludni, de olyan bűntudatom volt, hogy nem mertem offolni. Amikor landol a gyerek, akkor is azt üzengeti rögtön, hogy majd aludjak nála. Már kezdett nagyon idegesíteni. Nem, nem alszom ott. De miért nem? Szépen ott alszom, ő meg reggel majd készít nekem reggelit, majd elvisz haza és onnan megyek a járatomra. Gondoltam magamban, még ha oda meg vissza lennék is érted, akkor sem aludnék nálad úgy, hogy másnap járatra kell mennem. Azt mondja:

-Valami nagyon nem stimmel az agyaddal. Te biztosan a szexre gondolsz, pedig csak arról van szó, hogy máskor nem tudunk találkozni. Nem történne semmi. Én csinálok neked reggelit, majd hazaviszlek kocsival, elkészülsz, és mész a járatodra.

Mondom nem! Úgy döntöttem hajnal 3-kor, hogy a teás randi a végéhez közeledik, közlöm vele, hogy ne haragudj, de nekem pár órán belül kelnem kell, most már ideje hazamennem. Mivel a shisha bár, ahol éppen teázgattunk az ő otthonához volt közel, így abban állapodtunk meg, hogy közös taxival megyünk haza, először én kidobom őt, majd folytatom tovább egyedül, mert én messzebb lakom. Nagyon hamar meg is érkezünk az ő lakása elé. Mivel jön már megint? Menjek hozzá aludni. Úristen, ez sosem adja fel. Itt már nagyon fáradt és ideges is vagyok. Kizavarom a taxiból, hogy menjen már haza, én is megyek az enyémbe. Erre mire hazaérek a következő Whatsapp üzenet vár tőle:

-Utállak!

Oké, gratulálok. Akkor ennyi, többet ezzel nem is kell foglalkozni, gondoltam én. Ekkor, pontosan ebben a momentumban jöttem rá, hogy ez az ember egy pszichopata! Hát ennek meg mi baja van? Így egy normális ember nem viselkedik. Nem is válaszoltam erre a hülyeségre. Hajnal 4-re értem haza, ráadásul aludni sem tudtam semmit egy inszomnia hullámtól, így tök mérges voltam. Másnap 10-kor kellett kelnem, szinte semmit nem aludtam.

Este 9 körül landolok ismét Dubaiban. Épphogy kiszállok a repülőgépről és bekapcsolom a telefonomat, látom, hogy egy rakás üzenet érkezik, ebből egy a pszichopata olasztól. Meg sem nyitom az üzenetet, mert először válaszolok Lénáéknak a Barasti bulival kapcsolatban. Prioritás, prioritás. Hát nyilván nem az olasz volt a toplistán. Amíg még válaszolgatok Lénának, már jön is a következő üzenet a pszichopatától:

-Látom nagyon elfoglalt vagy az esti bulid szervezésével. Jó bulit!

Ez már gondolatolvasó is? Dehát éppenhogy letettem a földre a lábam, máris zaklatni kell? Nincs nekem energiám erre. Nem is válaszoltam.

Másnap este éppen a belga barátunk penthousának teraszán tartottunk BBQ bulit. A buli közben az olasz pszichopata már megint zaklat, hogy mit csinálok vasárnap. Pedig én aztán az Utállak üzenete óta nem írtam neki semmit. Csak a szemeimet forgattam, hiszen már azt is megmondtam neki amúgy is korábban, hogy vasárnap nem érek rá, mert a francia barátnőmmel találkozom shisházni. Ekkor gondoltam, jobb lesz ennek írni egy szakítóüzenetet, különben sosem hagy békén.

-Hello! Remélem jól vagy. Nem akartam eltűnni, de az a helyzet, hogy nem állok készen komolyabb kapcsolatra és lassabban akartam haladni a dolgokkal. Nem akarlak megbántani, így úgy érzem jobb lesz, ha egyedülálló maradok, időt hagyok magamnak és csak saját magamra koncentrálok. Remélem megérted ezt és biztos vagyok benne, hogy megtalálod a neked megfelelő partnert.

-Na jó, beszélnünk kell. Vagyis beszélni akarok veled. Én ezt nem veszem be, fel foglak hívni, amikor visszajövök és te pedig időt fogsz szakítani rám.

-Igazán nem értékelem, hogy egyáltalán nem tiszteled a döntésemet. Szóval az lenne a legjobb, ha békén hagynál. Ég veled.

Még mindig nem állt le. Még erre is válaszolt, hogy márpedig ő tiszteli a döntésemet, csak én félreértem őt. Szerencsére többet nem láttam.

A Tojás és a csinos lány esete

Egyik alkalommal kivételesen emberi időben jövök haza egy járatomról, este 7 körül már szállok ki a crew buszból, sietve lépkedek hazafelé, hiszen fiatal még az este, még simán elcsípek egy ladies nightot aznap éjszakára. Kinyitom a lakásom ajtaját, belépek, a kanapén ott ül a lakótársam, nevezzük Andinak, kicicomázva, mint, aki egy Grammy díjátadóra készül. Fekete, testhezálló ruha tapad csinos, magas, vékony alakjára. Hosszú lábait óriási tűsarkú szandál nyújtja még hosszabbra. Szokásos tömény parfümfelhő veszi körül, mellette elég groteszk látványt nyújt Tojás tömzsi, alacsony, kissé túlsúlyos alakja. Tojás egy pilóta, akit egyébként ismertem én is, de a barátnőimmel sosem kedveltük, mert eléggé egy bunkó, ítélkező természete van. Kinézetre pont egy frissen tojt tojásra emlékeztetett. Nem volt éppen sovány, a nyaka pedig hiányzott, így a feje összenőtt a testével, ahol talán a legterebélyesebb része a hasa volt, majd onnantól ismét zsugorodott kissé, így nem csoda, hogy ezt a becenevet kapta. Ráadásul magas sem volt, legalábbis Andinál jóval alacsonyabb. 

Azzal én tisztában voltam, hogy Andi és Tojás valamennyire jóban vannak, de mindig arra gondoltam, hogy biztos csak arra használja őt Andi, hogy valaki kocsival elvigye vásárolni (ugyanis akkoriban csak autóval lehetett megközelíteni a hozzánk legközelebb eső szupermarketet). Azonban amit én furcsállottam, hogy ő ki volt csípve rendesen, vacsorázni készült menni Tojással. Ez totál meglepett. Nem csak azért, mert Tojás tényleg úgy néz ki, mint egy tojás és a tetejében még modortalan is, hanem Tojást mindeközben a szülőföldjén várta a családja. Természetesen el lehet menni vacsorázni egy fiúval barátként is, nincs azzal semmi gond. Azonban ha én barátként megyek el valakivel vacsorázni, akkor nem öltözök kisestélyibe, magassarkúba és öntök magamra fél liter parfümöt, mintha egy randira készülnék, nehogy a srác félreértse.

Mivel Tojás egy házas pilóta volt, így jogosult volt azon házak egyikére, amiket a cég a családos pilóták rendelkezésére bocsájtott. Itt egy egész területen, az egész lakóövezetben csak crew lakott minden egyes házban. Tehát úgy nézett ez ki, mint egy kisebb pilótafalu. Az összes ház egyformán nézett ki, az összes szomszéd pedig pilóta. Egyik este Andi éppen Tojásnál töltötte az estét a pilótafaluban, ahol ugye Tojás háza is állt. Az ott töltött éjszaka után valahogy elment az idő és Andi késésben volt másnap délután munkába menet. Tojás felajánlotta, hogy kocsival elviszi őt HQ-ba. Állnak ki a kocsival a garázsból, fényes nappal, Tojás pedig rászól Andira, hogy bukjon le az anyósűlésen, mert neki családja van, itt pedig mindenki ismeri és nem akarja, hogy valaki meglássa őket kettesben. Ezen Andi nagyon felhúzta magát és később mérgében írt egy üzenetet a feleségnek, amiben kitálalt mindent a kapcsolatukról. Kedves tőle :D. Bár őszintén szólva Tojás megérdemelte. Tojásék háza körül óriási dráma. Később csak GPS-t bekapcsolva mehetett bárhova is, hogy a feleség nyomon követhesse és óránként be kellett jelentkeznie.

Emirátusi Pilóták

Egyébként, ha nem kellett semmilyen romantikus kapcsolatba kerülni velük, nekem az égvilágon semmi bajom nem volt a helyi pilótákkal. Szerintem viccesek voltak és meglepően nyitottak. Pláne ha még ittak is és nyugati ruhát viseltek, akkor egész szórakoztató társaságnak bizonyultak.

Volt egyszer egy nagyon jó járatom Bécsbe business classon a Boeingen. Már a járat előtt izgatott voltam, ugyanis a barátnőm, Stefi elvonatozott oda Magyarországról, hogy majd együtt eltöltjük azt a bécsi layovert. Az eligazítószobában már jó kedvem lett. A kopasz kapitány úgy kezdte a briefinget, hogy neki születésnapja van, ezért Bécsben megyünk bulizni. Businessen mindkét másik crew rajtam kívül és a supervisor is pasi volt. Ilyen egyszerű drámamentes járatom még sosem volt. Csak a purser volt kicsit ketyós, de valami miatt ezek a kattant idős arab purserek engem mindig kedveltek, így azzal sem volt gond.

Megérkezünk a hotelbe. Stefi már lent a lobby bárban vár egy pohár sörrel a kezében. Odamegyek hozzá köszönni, természetesen még egyenruhában, miközben az egész crew körülöttem áll, ez meg rámkiabál, hogy igyak már a söréből. Nem ihatok én egyenruhában :D, az tilos. Riportolnának is rögtön.

Hátha már a kopasz kapitánynak éppen a szülinapja van és meg akarja ünnepelni, akkor úgy döntünk mi is, hogy estére a crewval tartunk és együtt bulizunk velük. El is indulunk iszogatni a crewval, szokás szerint az 1516 nevű bárba. Egyik alkalommal Stefivel mi kérjük ki a söröket. A kapitány kitalálja, hogy kérjünk két nagy pitchert. Ha valaki esetleg - mint Stefi - nem tudná, akkor a pitcher egy jó nagy, kb 2 literes kancsó, amibe beletöltik a sört és adnak hozzá poharakat, hogy majd a saját asztaltársaságunknál annyit öntünk magunknak, amennyit szeretnénk. Kikérjük a sört Stefivel. Már mondja is a csapos, hogy akkor 23 euró lesz. Mondom Stefinek, hogy kaparássza elő szépen, nagyon lassan a pénzt, mert szerintem nem kell fizetnünk. Nem hitte el. Ekkor végre megjelenik Khalifa, a 23 éves emirátusi elsőtisztünk, aki rögtön átveszi az irányítást és fizeti is a söröket. Itt még nincs vége a sztorinak. Khalifa fizet, a kopasz kapitány elviszi a kancsó söröket, rám bízza, hogy mi meg vigyük hozzá a poharakat. Megragadok három poharat, mondom Stefinek, hogy ő meg vigye a maradék hármat és gyerünk. Már fordulok meg, de látom, hogy Stefi továbbra is szilárdan ül a bárpult előtti széken, nem mozdul. Mondom neki, gyerünk, menjünk a sör és a többiek után. Erre rámszól:

-Dehát én nem megyek, ezek a poharak üresek. Én nem távozom üres pohárral!

Haha. Felvilágosítottam, hogy azt a ként kancsó sört nem egyedül fogja meginni a kapitány, hanem azok tartalmát fogjuk a poharakba tölteni.

Na de egy kicsit elkanyarodtam az emirátusi pilótáktól. Ez a történet is az akkori lakótársamhoz köthető. Egyik este érkezem haza training college-ból, az éves ismétlő vizsgámról, fáradtan és egyenruhában. A nappalinkban a kanapénkon ül Andi, mellette pedig egy helyi, emirátusi kapitány, akit már ismertem korábbról őáltala. Fáradt vagyok ugyan, de ennek ellenére mosolyogva üdvözlöm a csávót, illedelmesen csevegni próbálok vele és velük, de Andi minden egyes alkalommal az angolul feltett kérdéseimre magyarul válaszol. Mivel az emirátusi kapitány nem tud magyarul és nem akarok bunkó lenni, továbbra is angolul beszélek. Andi ismét magyarul reagál. Ekkor kissé megelégeltem a dolgot, gondoltam végül is nem is az én barátom, nem az én vendégem, ha neki mindegy és ilyen bunkó vele, akkor én sem erőltetem meg magam és folytatom magyarul. Pár hónappal később Andi közli velem, hogy van egy titka, úgyhogy ne mondjam el senkinek, mert még mások félreértenék. Történt ugyanis, hogy az emirátusi kapitány elhívta Andit, hogy tartson vele a 24 órás Nizza layoverjére. A pasi felajánlott neki egy business class jegyet a járatára Nizzába és vissza. Andi azt próbálta bemagyarázni nekem, hogy mivel ők barátok és annyira elfoglaltak Dubaiban, hogy a beosztások miatt szinte sosem tudnak találkozni, ezért a pasi vett neki egy business class jegyet, hogy akkor inkább találkozzanak Nizzában és ott igyanak meg együtt egy kávét, mint két jóbarát, majd Andi pedig a pasi hotelszobájában fog aludni és ez teljesen normális. Na persze, teljesen mindennapi eset. Akkoriban még ráadásul teljesen normális rostereket kaptunk, tehát még csak azt sem lehetett volna ráfogni, hogy a sűrű járatok miatt pont elkerülik egymást mindig. Ennyire naiv még én sem vagyok. Azonban ráhagytam. Én csak jóban akartam lenni a lakótársammal, nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy mit csinál a szabadidejében. A legjobb, hogy a lány a járat napjának reggelén elaludt és lekéste a reggeli Nizzát, azonban az emirátusi pasi átfoglalta a jegyét a délutáni járatra, tehát így 12 órára elment Nizzába meginni egy kávét. Ez teljesen normális.

A fiú lehajol és ajkát a lány ajkához tapasztja. Csókja először ügyetlen, mintha némi bátorításra várna. A lány egy kissé meglepődik, így nem tudja hirtelen, hogyan reagáljon. Tetszik neki a magas srác a szőke hajával és világító kék szemeivel. Nem véletlen húzott egyet jobbra, amikor a fiú fényképe felvillant a telefonja kijelzőjén pár héttel korábban a népszerű randi applikáción.

Egy tipikus dubai fülledt nyári este úgy száll be Melissa a crew buszba, hogy közben már a koktélok és a pálmafák jelennek meg lelki szemei előtt. Már csak egy 6 órás éjszakai járatot kell valahogy átvészelni és meg is érkezik a csodálatos phuketi reszortba, ahol kipihenheti az előző esti Bombay turnaround fáradalmait. Ezekért a járatokért mindig megérte neki ezt a munkát végezni. Ilyenkor nem is nagyon tűnt ez munkának. Valahogy sokkal jobb kedvvel indult el otthonról azzal a tudattal, hogy pár órán belül az 5 csillagos tengerparti szálloda medencéjénél Margaritát szürcsölgetve bikiniben, szalmakalapban és napszemüvegben élvezheti a 33 fokos napsütés simogató sugarait.

Megérkezvén az eligazítószobába, elfoglalja a neki kijelölt helyet. Ásítva néz szét a teremben, megszemlélve az arcokat, akikkel együtt kell majd aznap éjjel dolgoznia. A szemben ülő lány bátorítóan rámosolyog. Már repültek korábban együtt. A lánynak hosszú, seprűszerű műszempillák árnyékolják be a szemeit, túlságosan is erős sminket visel. Egy biccentéssel üdvözli Melissát, miközben hosszú, hegyes vörös körmeivel dobol az asztalon. Melissa nem is érti, hogy az egyenruha rendőrség eddig még miért nem csapott le rá. Melissa mindössze arra emlékezett az előző közös járatukból, hogy bár a lány kissé egyszerű teremtés, annak ellenére kedves és el lehetett vele csevegni a semmiről. A maradék crew is, ha nem is szórakoztatónak, de legalább könnyedén elviselhetőnek látszott.

A briefing nem tart sokáig. Nem várható semmi különleges eset a járatra. A crew tagjai közül mindenki lazán viselkedik, egyszerűen csak oda akarnak érni Phuketre. Nyílik az ajtó és belépnek a pilóták. Mindenki elcsendesedik. Hiszen olyan ez, mint a katonaság. Megérkezik az ősz hajú, sörhasú kapitány, aki már attól elkezd izzadni, hogy átsétál az egyik teremből a másikba. Na ő főnök, vagy az Isten, így még csak a mondatot sem lehet befejezni, amint megérkezik. Az tiszteletlenség lenne. Ha nem nézne ki pont úgy, mint akinek bármelyik pillanatban leáll a szíve és összeesik, akkor még nem is lenne ezzel gond, kijárna neki a megérdemelt tisztelet. Csak így egy kicsit ironikus a helyzet. Azonban Melissa ehhez már hozzá van szokva. A nagydarab, öreg kapitány árnyéka mögül előbukkan az elsőtiszt sudár alakja. Ahol a kapitányon extra zsírréteg pakolódik le, addig rajta izom feszül. Amíg a kapitány az őszülő maradék haját igyekszik takargatni a sapkájával, addig az elsőtisztnek szőke dús fürtök keretezik sármos arcát. Világító kék szemeivel pásztáz végig a termen és egy a kelleténél hosszabb pillanatra Melissára téved a tekintete. Egy pár másodpercig egymásra néznek és Melissa ekkor érti meg, hogy miért is találja ezt a srácot olyan vonzónak. Ez az egyik Tinder találata! Még egy pár hónapja akadtak össze Tinderen, de nem sokat beszélgettek és teljesen biztosan nem randiztak. Ez ultraciki. Nem elég, hogy volt egy olyan időszaka, amikor Tinderen lapozgatott jobbra-balra, fennhangon hirdetve, hogy valamit keres: párkapcsolatot, kalandot vagy csak barátokat, esetleg csak unatkozik, az nem világos, de most már ezen a járaton is tudja valaki. Hátha nem emlékszik rá. Hátha nem ismeri meg a fiú így rúzzsal, konttyal, sminkben, egyenruhában és teljes harci díszben felcicomázva. A legjobb taktika lesz jó messziről elkerülni ezt az elsőtisztet. Igen, az lesz a legjobb. Így Melissa úgy dönt, hogy még a közelébe sem megy a pilótafülkének sem, ha nem muszáj.

Az egész Phuketre tartó járaton Melissa sikeresen teljesíti is ezt a küldetését. Általában éjszakai járatokon, amikor amúgy sincs sok tennivaló, mert az utasok nagy része alszik, sokszor járkál egyik kabinból a másikba és sok időt eltölt a pilótafülke csendes, nyugalmas zugában is. Ez a rendületlen mászkálás és a különböző kollégákkal való beszélgetés szokott segíteni abban, hogy ne dőljön le a jump seatről a semmittevésben. Azonban most a pilótafülkét kihagyja. Még első osztályra sem battyog el, nehogy a pilótát ott találja a galleyben álldogálva a capuccinojára várva.

A reszortba reggel érkeznek meg és Melissa a hosszú seprűs szempillájú lánnyal megbeszéli, hogy egy büfé reggelivel indítják a napot, majd együtt mennek a medencékhez. Egész éjszaka dolgoztak, így nappalra nem terveztek nagy erőfeszítést igénylő programokat. A napi programba leginkább csak egy kis szundikálás a medencénél fér bele. Legalábbis fizikai értelemben. 

Melissa megérkezik a szobájába, sietősen lerántja magáról a koszos egyenruháját, belebújik egy rövid farmershortba és egy lenge nyári topba, felrakja a napszemüvegét és már rohan is reggelizni. A söprűs szempillájú lányon kívül lézeng még az asztal körül egy nagyon kevés crew a járatról. Melissa is csatlakozik hozzájuk, leül, köszönt mindenkit. A felének a nevét sem tudja, az övét sem tudják a többiek. Ez így szokott lenni. Akik nem dolgoznak egy kabinban, azok egy szektor után nem igazán ismerik egymást. Már az egy óriási előrelépés szokott lenni, ha két crew összefut egy hotelben, hogyha sikerül beazonosítani a másikat, mert rájönnek, hogy együtt tolták az igát Phuketig. Ez sem mindig szokott előfordulni, sokszor elsétálnak egymás mellett, mert egyszerűen nem ismerik fel egymást, főleg egyenruha nélkül. Melissa feláll, hogy elinduljon begyűjteni némi reggelit, lehetőleg már kora reggel thai curryt rizzsel. Egy magas srác tányérral és egy kávéscsészével a kezében éppen akkor érkezik vissza az asztalhoz. Hát ilyen nincs, hogy ennek is ide kellett jönnie reggelizni és még csatlakozik is a crewhoz. A pilóta járja csak a maga útját, úgy, ahogy sokszor szokták. Miért nem tud sörözni valahol a dagi kapitánnyal? Melissa megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy legalább az asztal másik végében kapott helyet. Így még itt sem lesz nehéz ignorálni. Gyorsan bele is mélyed egy nem túl izgalmas beszélgetésbe a mellette lévő meleg spanyol fiúval, aki két lánynak meséli éppen a legújabb Zinkes hódításait.

Reggeli után a seprűs szempillájú lánnyal megbeszélik, hogy melyik medence partjánál találkozzanak. Mire Melissa odaér, a lány már az egyik nyugágyon rendezkedik éppen. A távolból pedig egy félmeztelen magas férfi sétál a medence felé. Nincs mit tenni, a jóképű pilóta is idetart és már csak hárman vannak. Így nem lehet elkerülni a beszélgetést. Melissa belesétál a medencébe, hogy ezzel is húzza az időt, megmártózik a vízben. A férfi is odaér addigra, egy nyugágyon pakolászik. Melissa sebesen a bárpult felé siklik. A bárpult Melissa felőli oldala a medencére néz, így nem kell kikászálódni a vízből. Ezt nem lehet másként bírni, így Melissa gyorsan berendel egy koktélt magának és a másik lánynak. Mindössze reggel 10 óra. Ekkorra a srác is nekiindul a víznek és a bárpultnak. Izmos, szépen kidolgozott felsőtestével úgy sétál bele a medencébe, mint egy görög félisten. Tiszta Too Hot To Handle. Bizsereg is a levegő rendesen.

A magas szőke srác csatlakozik a lányokhoz a bárpultnál. Innentől kezdve képtelenség ignorálni őt. A reggeli ivászat közös sörözésbe torkollik. A seprűs szempillájú lány egy órán belül elfárad és úgy dönt, hogy visszavonul a szobájába. Így Melissa kettesben marad az igéző kék szemekkel. Sokáig elsörözgetnek, végül délután 5-kor rájönnek, hogy nem ihatnak tovább, hiszen hajnal 5-kor lesz a wake up call. Hivatalosan 12 órával a munkaidő megkezdése előtt már nem lehet alkoholt fogyasztani. Így is volt már bennük épp elég. Így elindulnak vacsorázni a hotel egyik kinti étterméhez. Kiderül, hogy mindketten szeretnek vízipipázni, így miután bekebelezik a pad thai-t, rendelnek egy shishát is. A fiú megkérdezi Melissát, hogy mi lenne, ha majd elmennének együtt Dubaiban is shisházni. Melissa mosolyogva rábólint. Ideje visszavonulót fújni és lefeküdni aludni. Aláírják a számlát és elindulnak a szobákhoz. A fiú elkíséri Melissát a bungalójához. Az övé teljesen máshol helyezkedik el. Ekkor az ajtó előtt elcsattan az első és utolsó csók. Sosem találkoztak többet.

Melissa visszatér a bázisra, megérkezik a lakásába. Kinyitja az ajtót, a teljesen ellenkező kinézetű sötét hajú, sötét szemű, alacsonyabb barátja tárt karokkal fogadja. Mint minden egyes járat után. Ez csak egy szokványos layover volt. Semmi több. A magas szőke, kék szemű srác képe pár héttel később homályba vész. A phuketi layover csak egy kellemes bizsergető érzést hagy maga után, amit egy idő után magával fúj a dubai homokvihar és már senki sem emlékszik rá többé.

322 345 perc. Ennyi időt töltöttem kockázatkezeléssel egy túlnyomásos kabinban. Körülbelül 31 500 adag csirkét és legalább 6900 pohár kiváló minőségű pezsgőt szolgáltam fel business osztályú légiutas-kísérőként.

Az emberek általában alábecsülik a légiutas-kísérő munkáját. Legyünk őszinték, ez így kívűlről egy nagyon könnyű munkának tűnik, különösen, ha a dolgok zökkenőmentesen mennek. Legtöbbször azonban ez nem így van. Csak azt szeretném világossá tenni, hogy a légiutas-kísérő munkája miért sokkal több annál, mint csirke vagy marha felszolgálása.

Nemcsak légipincérek vagyunk, hanem ápolók, szülésznők, elsősegélynyújtók, pszichológusok, tűzoltók is, és még a renitens utas megfékezésére használatos alapvető önvédelmi praktikákat is a magunkévá tettük.

Az alábbiakban összefoglaltam mindazokat a kivételes tulajdonságokat, amelyeket a légiutas-kísérők az évek során elsajátítanak.

Állandó éberség / Constant vigilance

A helyzetfelismerés a leglényegesebb készség, amihez a legsebesebben kellett alkalmazkodnom. Mi, légiutas-kísérők 12 kilométerrel a föld felett dolgozunk egy zárt közegben, több, mint 600 utassal együtt körülvéve. Ezért mindig tisztában kell lennünk mi zajlik a közvetlen környezetünkben. Váratlan helyzetek bármikor bekövetkezhetnek. Minden egyes helyzetben világosan kell látnunk, hogy mi történik körülöttünk, és egy lépéssel előrébb kell járnunk azáltal, hogy felismerjük, milyen fenyegetésekkel nézhetünk szembe. Különböző váratlan és kihívást jelentő szituációk bármikor megtörténhetnek. Ezekben a helyzetekben a ránk nehezedő nagy nyomás alatt kell sürgősen döntést hozunk és rögtön cselekednünk. Bármikor előfordulhat egy egészségügyi probléma és azon nyomban elsősegélyt kell nyújtani, vagy egy járat közbeni vészhelyzet, esetleg egy kellemetlenkedő renitens utast kell kezelni. Csak képzeljük el, hogy bezárva vagyunk egy dobozba fent a magasban 600 másik embertársunkkal együtt, amikor hirtelen megszólal a tűzjelző, vagy csak a mosdóból kiáramló füstfelhőre leszünk figyelmesek. Ilyen esetekben mindenképpen azonnal és hatékonyan kell cselekedni. 

Időgazdálkodás/ Time management

Légiutas-kísérőként soha nem késhetek el a munkából. Biztos mindenkivel előfordult már, hogy 10 perc késéssel jelent meg az irodában. Ezt nem lehet megtenni a légi-közlekedésben. Ha valaki késik, akkor már felejtheti is el a járatát. Valójában légi-közlekedésben akkor vagyok ott időben, ha korábban érkezem. Adott egy bizonyos időkeret egyes feladatok elvégzésére, annak érdékében, hogy időben felszállhassunk. A briefingtől (járat előtti eligazítás), a repülőgép biztonsági átvizsgálásán, a beszállításon, a szervizen át a szünetekig meg kell győződnünk arról, hogy ezeket a lépéseket mind elvégezzünk időben. Ha proaktív vagyok ezeknek a feladatoknak a végrehajtásában, akkor a napom zökkenőmentesen fog zajlani. Nem csoda, hogy a karóra viselése kötelező és része az egyenruha szabványnak. 

Kiválónak lenni a kommunikáció, a problémamegoldás és a csapatmunka terén/ Excellent in communication, problem solving and teamwork

Minden egyes járaton egy új csapattal, különböző kultúrájú, hátterű kollégákkal kell együtt dolgoznom. Nagyon kevés időnk van megismerni egymást és alkalmazkodni egymáshoz. Így a kiváló kommunikációs készség elengedhetetlen. Vészhelyzet (ami lehet egészségügyi, balesetvédelmi vagy utasbiztonsági vonatkozású) bármikor előfordulhat. Ilyen esetekben létfontosságú, hogy a személyzet minden tagja (beleértve a pilótákat is) tudomást szerezzen róla. Vészhelyzet esetén segítséget kell kérnünk, ki kell használnunk a rendelkezésünkre álló erőforrásainkat és tájékoztatnunk kell egymást a teendőkről. Az utasbiztonság az első számú prioritás, így még a legkisebb változásokról, a legtriviálisabb észrevételekről is tovább kell adnunk egymásnak a megszerzett információt. Emlékszem, egyszer észrevettem egy apró repedést az egyik ablakon, ami szép lassan légnyomáscsökkentéshez vezet és az végzetes lehet. Azonnal közöltem a pilótákkal és a személyzet többi tagjával. Ilyen esetekben elengedhetetlen a jó kommunikáció.

Kozmopolita, multikulturális munkakörnyezet/ Cosmopolitan multicultural environment

Mint már fentebb említettem, minden egyes munkanap egy teljesen új összeállítású csapattal dolgozom együtt. Egy átlagos járaton legalább 10-15 különböző nemzetiség található meg a legénység tagjai között. A légitársaság kiterjedt hálózata a világ minden tájáról szállít utasokat. Megtanultam megérteni a különböző kultúrákat és az eltérő háttérrel rendelkező emberek gondolkodását annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabban tudjam kielégíteni a különféle igényeiket. Merem állítani, hogy elég jó rálátásom lett a világra. A szociális készségeim sokat fejlődtek hála a különböző kultúrákkal való közvetlen érintkezéseknek. Ez sokat segített abban, hogy könnyedén elsimítsam az emberek közötti konfliktusokat. Már nem zavarodok össze és lepődöm meg, amikor egy hölgy arra kér, hogy változtassam meg a helyét, csak azért, mert a vallása tiltja, hogy egy férfi mellett üljön. Megtanultam és elfogadtam, hogy mindannyian más kultúrából származunk, így más értékeket hordozunk magunkkal. Mára ezt már teljesen természetesnek veszem és már azelőtt közbe lépek és megoldom a helyzetet, mielőtt megkérnének rá.

Ügyfélközpontúság, a kényszer mások megsegítésére / Costumer orientation, the need of helping others

Légiutas-kísérőként dolgozva megszoktam, hogy mások segítségére siessek. Egy idő után észrevettem, hogy mindig én vagyok az első, aki nyilvános helyeken (munkán kívül) segítséget nyújt a rászorulóknak, például segít az anyáknak felemelni a babakocsit, vagy én rohanok legelsőnek ellátni egy ájult embert. Mi, légiutas-kísérők tudjuk, hogyan kell "nagyszerű élményt" nyújtani, mivel végső soron az emberek magát az élményt vásárolják meg, nem pedig a terméket. Tisztában vagyok vele, hogy a nap végén az emberek nem arra fognak emlékezni, hogy mit tettem vagy mondtam, hanem arra, hogy milyen érzéseket váltottam ki belőlük. Elvárják tőlünk, hogy aprólékosan figyeljünk oda a legkisebb részletekre is a szóhasználatunktól kezdve a testbeszédünkön át az utas kiszolgálásának módjáig. Megtanultam előre kitalálni az utasok igényeit, ami által nagyon különlegesnek érezhették magukat és ezt rendkívül tudták értékelni. Megfigyeltem, hogyha már a beszállításkor segítséget nyújtunk például a kézipoggyásznak helyet találni, az segít egy jobb és bizalmasabb kapcsolatot kialakításában. Hányszor gondoltuk azt repülés közben: "Hú, hogyan csinálja, hogy olvas a gondolataimban?"

Empátia / Empathy

Az empátiára való készség létfontosságú! Ez a sarkalatos képesség váltja ki az utasok elégedettségének elsődleges okát. Ez fordítva is igaz, ennek hiánya az utasok elégedetlenségének legfőbb forrása. Az empátia lényege, hogy érzékeljük mások érzelmeit és el tudjuk képzelni, hogy mint mennek keresztül. Az utasok nem egy táblával a kezükben szállnak fel a gépre, amire ki van írva, hogy éppen mi zajlik az életükben. Amint a fedélzetre kerülnek sebezhetővé válnak. Belekerülnek egy zárt téren belüli szokatlan környezetbe. Mi légiutas-kísérők jó hallgatóság vagyunk és az évek során fokozatosan fejlesztjük empátiakészségünket, mert tisztában vagyunk vele, hogy az empátia kulcsfontosságú annak érdekében, hogy bizalmas, jó kapcsolatot építsünk ki az utasokkal. Érezniük kell, hogy ténylegesen meghallgatjuk és megértjük őket. Hiszen végső soron mindannyian csak emberek vagyunk. Nem mindenki azért száll repülőre, mert egy vidám 5 csillagos Maldív-szigeteki nyaralásra készül. Az, hogy valakinek éppen rossz napja van, igaz lehet egy kollégára is. Akár egy jó hallgatóközönség is enyhítheti a stresszt. Számtalan érdekes és megható történetet hallottam a karrierem során - az utasoktól és a személyzet tagjaitól egyaránt. Légiutas-kísérőként nyitottnak kell lennem más emberek iránt, így megismerhetem a személyes történetüket.

A megszokottól eltérő munkaidő és műszak / Unusual working hours and shifts

Míg egy átlagos irodai munkaidő általában reggel 9 körül kezdődik és délután 5-6 körül fejeződik be, addig a mi időbeosztásunk felettébb változó. Hozzászoktam, hogy hajnali 1-kor, 2-kor kezdjem a műszakomat és hosszú órákat robotoljak végig szünet nélkül. Ennek ellenére még egy 15 órás fárasztó járat után is képes vagyok betartani a grooming szabályokat, makulátlanul kinézni és mosolyogva elbúcsozni az utasoktól. 

Elsősegélynyújtás ismeretek / Medical training

Ismerjük az újjáélesztési technikákat (basic life support ismeretek). Ki vagyunk rá képezve, hogy mit tegyünk fulladás, szívroham esetén, hogyan kell CPR-t végezni és defibrillátort használni és még azt is tudjuk, hogyan segítsünk világra egy kisbabát 12 000 km magasan. Ti tudjátok mit kell tenni, ha egy kollégátok éppen szívrohamot kap? A szívmegállások körülbelül 75-80%-a otthon vagy a munkahelyen történik. Jelenleg 10 emberből 9 hal meg, ha a szívmegállás nem kórházban történik. Azonban a CPR javíthat az esélyeken. Ha a CPR-t a szívmegállást követő első néhány percben hajtják végre, az megduplázhatja vagy akár megháromszorozhatja a túlélési esélyeket. Mi, légiutas-kísérők képzettek és magabiztosak vagyunk ahhoz, hogy habozás nélkül alkalmazzunk CPR-t, ha kell. 

Összefoglalva azt állapítanám meg, hogy a légiutas-kísérő munkám közelebb hozott az emberekhez és sokkal nyitottabbá tett. Proaktív csapatjátékossá tett. Mindannyiunknak megvan a saját szerepe egy járaton (beleértve a pilótákat is), de végső soron mind egy csapatot alkotunk, mely egy közös célért dolgozik együtt.

Remélem, sikerült egy sokkal világosabb és érthetőbb képet nyújtanom azokról a készségekről, amelyeket egy légiutas-kísérő az évek alatt elsajátít a munkája során.

A Verstappent alakító pakisztáni sofőr tövig nyomja a kis crewbuszban a féket. Egy tucatnyi vörös rúzsos kontyos lány és pár lezseren kigombolt ingű fiú vetődik előre az üléseken. Erre a fékezésre ébredek fel én is. Éppen egy furcsa álmom szakadt meg ezáltal.

Mindenki ismeri a Star Warst? Valószínűleg nem. Viszont aki már látta a filmeket, esetleg nagy rajongója is, az érteni fogja a metaforát. A következőt álmodtam. A frissen vasalt sztyuvi egyenruhámban elindultam egyik reggel dolgozni, szokás szerint be HQ-ba, ahol összefutottam az egyik francia barátnőmmel. Aztán ahogyan várakoztunk, hogy kinyisson az E-gate, a HQ, vagyis a főhadiszállás fokozatosan alakult át a Star Warsból ismert Halálcsillaggá (Death Star), vagyis Darth Vader űrbázisává. Majd hirtelen rengeteg piros kalapot lehetett látni katonai menetoszlopban. Tengernyi cabin crew sorakozott fel vigyázzállásban, épp úgy, mint a fehér robot ruhás rohamosztagosok (stormtrooperek). Micsoda álom. A céget Darth Vader rendszeréhez hasonlítottam. Tulajdonképpen van benne valami. Ott is minden katonai rend szerint zajlott és mindenki csak egy sorszámként van számon tartva, az egyén nem sok mindenkit érdekel.

Miután ebből az álomból felocsúdtam, örömmel vettem észre, hogy ez az őrült Forma 1-es fékezés már az épületem előtti kereszteződésnél következett be. Még 3 perc és otthon vagyok. Már ott tornyosul előttünk lakóhelyem három tornya. Honnan jöttem éppen haza? Egy fájdalmas Fokvárosból. Hogyan jutottam el odáig?

A történet egy rémes hajnali járattal kezdődik. Egy olyannal, amikor éjfél után pár órával kell kezdeni a munkaidőt. Borzasztó volt a fáradt sztyuvi testet átvonszolni az éjszakán és felerőltetni azt a kamu mosolyt. Főleg egy teli járatra. Az összeragadt szemeimet alig bírom nyitva tartani, nemhogy egy őszinte lelkes mosolyt produkálni, pláne egy fullos járaton, egy nem túl kedves utasközönséggel. Mégis tud hiányozni ez is valahogy. Meg volt ennek a maga varázsa.

A bőröndömet mar előre összepakoltam, így azzal nem kell foglalkoznom. Van egy külön neszesszeres táskám smink cuccokkal és kozmetikumokkal együtt, amit csak layovereken használok, így a munkás bőröndömből sosem kell ki- és bepakolgatnom dolgokat. 

Gondoltam mesélek egy kicsit az egyik kedvenc desztinációmról. Furcsa, hogy Hongkong a kedvenceim között van. Ha megkérdeznének 10 sztyuvit, abból egynek sem ütné meg még a top hármat sem. Én viszont szerettem. Számos kellemes és vicces emlékem kötődik ehhez a nyüzsgő metropoliszhoz, na meg számtalan dim sum veszett el itt bennem. A járat is elég egyszerű volt, vészesen hosszúnak sem nevezném, a hotel a városközpontban helyezkedett el, finomakat lehetett enni, közel volt a nagy parti negyed, a Lan Kwai Fong, így minden adott volt ahhoz, hogy a sztyuvi jól érezze magát.

Hongkong így elsőre nem hangzik egy érdekes helynek. Amit tudni lehet róla az, hogy itt a legmagasabb az egy főre jutó Rolls Royce-ok száma. A Hongkong név jelentése Illatos Kikötő. A hongkongiak gyakran játsszák szabadidejükben az egyik legzseniálisabb játékot, a madzsongot, amit kínai dominónak is neveznek. Ezt a játékot mi is gyakran játszottuk, mikor Szingapúrban éltünk. Az itteni kultúra egy sajátos keveréke a nyugatinak és az ázsiainak. A kínai családcentrikus, babonás hiedelmek és a brit gyarmati múlt hatására a modern nyugati világ egy sajátos keveréke alakítja az itteni mentalitást. A kínai 4-es szám és a halál szó jelentése nagyon hasonló hangzásúak, így olyannyira kerülik ennek a számnak a használatát, hogy még a liftekből is kimarad a négyes gomb, vagyis nincs negyedik emelet. Ezzel szemben az óiási felhőkarcolók és a számtalan gyorséttermek, mind a rohanó nyugati világot szimbolizálják.

Már rögtön az egyik legelső járatom idevezetett még kis zöldfülű tapasztalatlanként. Hongkongba ottani idő szerint késő este érkeztünk meg, viszont Dubaiban még korán volt, így nem voltunk álmosak. Két francia fiúval és egy horvát lánnyal elterveztük, hogy egy gyors tusolás után beugrunk a városba egy vacsorára és egy sörre. A két fiú már többször járt itt előtte, így tisztában voltak vele, hogy hova kell menni. Mivel a belvárosban voltunk elszállásolva, így nem kellett messzire gyalogolnunk a hoteltől ahhoz, hogy belekóstolhassunk a hongkongi éjszakába.

Nagyon tetszett a bár, ahová a fiúk vittek minket. Már teljesen elfelejtettem milyen is egy jó buli jó zenével. Dubaiban elég sznobok az emberek és a szórakozóhelyek is (még azért is fizetni kell, hogy leülhess). A zene sem szokott mindig tetszeni. Ekkoriban még nem fedeztem fel a Scho Cho-t :D. Ezen a csöppnyi kis hongkongi helyen végre olyan zene szólt, amit szeretek, az emberek (köztük rengeteg európai) felszabadultan táncoltak (abban a szerelésben, amiben jól érezték magukat és amihez éppen kedvük támadt, nem pedig magassarkúban és "mindentmutassmeg" ruhában) és nem voltak jelen a stírölő idegesítő Mohamedek és Gupták sem. Amint beléptünk, a pultos srác a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt (a horvát lány is kapott). Ez már rögtön tetszett. Ladies night volt, mint kiderült.

A francia fiú nagyon benne volt a partihangulatban, gondolom már nem győzte kivárni a dubai Ramadan végét. Megállás nélkül kérte ki a whiskey-kólákat, valamint lelkesen ropta a tánctéren. A másik fiú és a horvát lány viszont hamar elfáradtak. A Ramadan az én partihangulatomra is erősen rányomta a bélyegét, így én is boldogan táncolgattam a francia fiúval. Azonban a horvát lány és a másik fiú otthagytak minket és hazamentek, nekem viszont hirtelen megjött a kedvem a partizáshoz, így mondtam a francia fiúnak, hogy nézzünk be a mellettünk lévő sztriptízbárba. Kíváncsi voltam az ázsiai változatra. Viszont nem akartak beengedni szinte egy helyre sem, csak busás belépő fejében, amihez nekem nem fűlött a fogam. Egy kisebbe mégis sikerült belépő nélkül bejutnunk, de az olyan is volt. Egy lélek nem volt benne és egyetlen lányka táncikált bikiniben egy nagyon pici színpadon. Így a madame hiábavaló könyörgése ellenére is gyorsan távoztunk onnan. A francia fiú kicsit megőrült az este végére és hazafelé menet kitalálta, hogy ellop egy minibuszt, ami éppen az utcán parkolt. Én nem tudom hogyan csinálta, de még az ajtót is sikerült kinyitnia és a vezető ülés mögé bepattannia. Úgy kellett rászólnom: "Francia fiú ne lopjál buszt!"

Ezután azonban sajnos két évig nem is jártam Hongkongban - akkor még nem rajongtam érte annyira, mint később. Majd ezt kaptam meg első járatomként business classon. Még rutintalanul battyogtam fel a lépcsőn az A380 felső szintjére. Sosem találtam semmit a galleyben, ami egyébként teljesen természetes, elsőre senki sem szokta tudni, hogy mi hol van. A szerviz menetével sem voltam teljesen tisztában, abba is belekavarodtam. Szerencsémre az egyetlen fiú businessen pont a buddymnak, társamnak volt beosztva, kivételesen meleg sem volt, arab sem. Mivel nem volt meleg, így volt aki segítsen és csinálja helyettem a dolgokat, mivel nem volt arab, így nem kellett attól tartanom, hogy majd nem sikerül lerázni. Ebben azért nem volt teljesen igazam, mint később kiderült. A fiú nagyon lelkesen mutogatta mi hol van, mit hogyan kell csinálni, sőt sok mindent még el is végzett helyettem, aminek felettébb örültem, ugyanis kissé el voltam veszve.

A leszállás előtti kb 1,5 órában a semmiből előtermett egy kérdéssel:

-Mit szeretsz inni?

-A vörösbor elég nagy kedvencem.

-Jó, melyik? A Shiraz vagy a Merlot?

-A Shiraz mindenképp. Az a legjobb.

Ennyi volt a rövid beszélgetés, majd nagy sebesen elrohant. Furcsállottam is ezt a légből kapott kérdést. 

Leszállás után a reptéren is folyton a sarkamban loholt, követett lelkesen mindenhova, mint egy hűséges kiskutya, a buszon is leült mellém. Nagyon sikeresen bebiztosította magának, hogy este elmenjünk együtt vacsorázni és császkálni. Én mindenképpen menni akartam, örültem, hogy van rá társaságom. Megérkezünk a hotelbe, várunk a becsekkolásra, a fiú félrehív, hogy mutat valamit. Majd távol a többiek fürkésző szeme elől, kicipzározza résnyire a cabin bőröndjét, kacsintva mondja, hogy kukkantsak bele. A kabinmellénye és sütőkesztyűje közé beágyazódva ott fekszik a business classról lenyúlt két üveg Shiraz. Nagyon elégedett mosollyal invitál, hogy mielőtt elindulnánk, menjek át az ő szobájába inni egyet. Hát én az életben nem lopnék alkoholt a gépről, sosem kockáztatnám ezt, de ha már a fiú elhozta, akkor kihasználom az alkalmat.

Erről eszembe jut egy nagyon híres történet, ami akkortájt pörgött nagyon crew körökben, amikor még elkezdtem repülni. Óriási botrány. Egyik járaton egy angol fiú (asszem angol, valami nagyon dirty nemzetiség az biztos) ellopott egy üveg Moet Chandont, mert tetszett neki egy moldáv lány. Meg is beszélték, hogy a layoveren együtt iszogatnak. Beültek valahol egy jakuzziba, iszogatták a gépről lopott pezsgőt, nagyon berúgtak. A lány a már félig üres üveggel a kezében, egy szál bugyiban és a céges kalappal a fején dülöngélve pózolgatott és mindeközben trágár szavakkal illette a céget. Mindezt a fiú megörökítette egy videó felvételen. A járat után a fiú hencegni akart egy pár barátjának a hódításával és elkezdte küldözgetni a videót. Addig járt kézről kézre a felvétel, míg el nem jutott valamelyik managerhez. A lányt azonnal kirúgták, mert látszott a feje is a videón. A felháborító a dologban, hogy a fiú maradhatott, mert neki csak a hangját lehetett hallani, így ő megúszta.

Ezt a kellemetlen gondolatot gyorsan elhessegettem, tudván, hogy nem tetszik a fiú, úgyhogy erre a lehetőségre esély sincsen még véletlen sem. Iszogattunk, majd elmentünk vacsorázni, ahol a fiú gálánsan fizetett, majd tovább haladtunk a hongkongi éjszakába. Jót buliztunk, majd valahogy sikerült lerázni és mentem aludni.

A gáz ott kezdődött, mikor másnap a járaton szokás szerint mindenhova követett és megkérdezte, hogy akkor mi fogunk-e randizni majd Dubaiban. Fú de ciki volt. Természetesen írt a járat után és elhívott randizni, de talán bunkó módon még csak nem is válaszoltam.

Egy másik francia fiús sztori is kötődik Hongkonghoz, de arról majd talán máskor.