Úgy éltünk mi Dubaiban, mintha a Jóbarátok vagy az Így jártam anyátokkal komédiái testesültek volna meg a sivatag közepén. Én éltem az egyik toronyban, pár emelettel fentebb az egyik legjobb barátnőm, felette pár szinttel szintén egy barátunk, a közvetlen mellettünk lévő toronyban egy másik barátnőm lakott, a penthouse-ban pedig a barátunk. Egy nem crew fiú barátunk pedig szinte minden szabad délutánt és estét nálunk töltött, ő csak úgy odajárt, amikor éppen ráért. Ha úgy éreztük, akár pizsamában jártunk át egymáshoz. Alattunk állt egy arab vízipipabár, ahová gyakran lejártunk.

Közvetlen mellünk egy mecsetből hajnalok hajnalán fülsüketítő üvöltéssel zsibongott a reggeli első imára való figyelmeztetés. Nehogy véletlenül a más vallású alhasson hajnal fél 5-kor, biztos ami biztos, hangszórókból üvöltették a leginkább egy macskavonósra hasonlító áriát.

Semmire nem volt gondunk. Céges lakásokban éltünk, még rezsidíjat sem kellett fizetni, egyedül az internet költségei terheltek minket. Az egészségügyi biztosításunk kiterjedt fogászati költségekre is. Amikor éppen repültünk és ott kellett valahol éjszakáznunk, még a layovereken is helyi pénznemben kaptuk meg a költőpénzünket. Akkoriban az elkényeztetett helyzetünk nem tűnt fel nekünk. Inkább a negatívumokat láttuk meg gyakrabban, azokat könnyebb volt észrevenni. Folyamatosan eljártunk otthonról. Sokat buliztunk, sokszor vacsoráztunk az éppen legfelkapottabb éttermekben. Ha heti hatszor nem ettem a lakásomon kívül, akkor egyszer sem.

Első lakóhelyem a semmi közepén helyezkedett el. Az ablakomból kinézve csak a száraz sivatagot láttam, sőt még néhol pár púpos teve is feltűnt. Crew körökben hatalmas hírnévnek örvendett ez a hely. Mindenki ismerte. Senki sem akart idekerülni. Akkoriban mindössze öt darab céges épület állt csak ott, amely mindegyikében kizárólag crew élt, ezenkívül volt még egy Costa Café, egy nagyobb szupermarket és két étterem (ja és egy céges mosoda, ahova az egyenruhánkat vihettük tisztításra). Ezen kívül a körzetünkben semmi sem volt az égvilágon. Ha emberi civilizációra vágytunk, akkor be kellett taxiznunk a városba, ami fél órányi kocsiútra volt tőlünk. Sokat költöttünk annak idején fuvarozásra. A reptér, így a munkahelyünk is, szintén fél órányi távolságra volt. A crew buszok azonban akkor még 10 percenként jártak be HQ-ba és minden épület előtt megálltak, valamint kaptunk egy ingyenes buszt az Emirates Mall-hoz. Majd egy évvel később sikerült elköltöznöm egy jobb helyre. Ekkor az életem egy 180 fokos fordulatot vett. Úgy mentem vakon az új szállásomra, hogy előtte még élőben nem is láttam a lakást, csak képeken, senkit nem ismertem arrafelé, csak egy picit az új lakótársamat. Pár hónap telt csak el és nagyon gyorsan találkoztam az új barátaimmal, akikkel kialakult a Jóbarátok-féle kapcsolat.

Egyszer kaptam egy nagyon súlyos esetet lakótársnak. Ő volt az, akire az egyik barátnőm, Julie a következő megállapítást tette, mielőtt eldöntöttem volna, hogy költözök:

-Figyelj, biztos vagy benne, hogy ezzel a lánnyal akarsz összeköltözni? Csak azért kérdezem, mert szerintem ő az a típus, akit ha magadra haragítasz, akkor éjjel, mikor alszol, elcseni a samponodat, kiönti, és beletölt valami szert, amitől majd elkezd hullani a hajad.

Úgy látszik Julie jól ráérzett a helyzetre. Ennek a lánynak valószínűleg pszichés problémái lehettek, önértékelési zavarokkal küszködött és egyértelműen szeretethiányban szenvedett. Problémái akadtak a munkahelyén is. Mindig visszafeleselt a feletteseinek, aztán meg csodálkozott, hogy írásos figyelmeztetéseket kapott. Pedig én javasoltam neki, hogy hiába van igaza, tartsa vissza és bólogasson, mert ő úgysem kerülhet ki győztesen ezekből a szituációkból. Itt mindig a rangidősnek van igaza, akkor is, ha éppen nem. Nem fogadta meg a tanácsomat, mert végül már final warningra, azaz utolsó figyelmeztetésre került.

Majd jött egy fél éves időszak, amikor kvázi egyedül laktam. Azt nagyon tudtam élvezni. Sokszor sétáltak át a barátaim a szomszédos apartmanokból.

A nem cabin crew magyar barátunkkal, Ödönnel, egy híres Zinkes buliban ismerkedtünk meg. Ez a szórakozóhely minden hétfő este tipikus cabin crew helynek számított. Ha valakivel össze akartál futni, akkor csak oda kellett menned. Persze mi mindig tagadtuk, hogy oda ugyan mi nem járunk :D. Nem is értem Ödön mit keresett ott, valószínűleg azért ment, hogy hátha sikerül felszednie egy crew lányt.

Zinkben vagyunk. Tombol a zene, talán éppen Lykke Li dübörög a hangfalakból. Egy fekete ruhás lány dühöng a táncparkett közepén, fel-le ugrálva, mint egy eszeveszett, a sminkje már félig elkenődve, a haja égnek áll. Egy srác épp elkapja a jobb kezét, ő pedig, hogy poénra vegye a figurát, fordul egyet a fiú körül, így az megpörgeti. A sok tánctól, vagy inkább ugrálástól (esetleg alkoholmennyiségtől?) elfáradva a bárpult felé veszi az irányt, ahol a barátnői már várnak rá. Hirtelen pörgős mozdulatokkal odaveti magát a lányok közé, ekkor veszi észre, hogy azok egy jóképű, bár nagyon meleg kinézetű sráccal beszélgetnek. Ez egyáltalán nem lepi meg. Hétfő este meleg cabin crew buli szokott itt lenni.

-Nézd csak! Találtam egy magyar fiút! - örvendezik Léna. Ez volt Lénával is az első közös óriási partink és ez az este, amikor megismertük Ödönt. Óriási buli.

Valójában én csak egy italért szambáztam oda a bárpulthoz, de amikor megláttam ezt a fura kinézetű magyar fiút, hirtelen nem tetszett a dolog. Valami miatt szegény nem volt túl szimpatikus az elején, vagy csak nem értem rá. Végül úgy gondoltam rá, hogy aznap este itt kering körülöttünk, aztán majd úgysem látjuk többet. Annyira azért mégsem izgatott a dolog. Mivel már szomjas sem voltam, így Léna próbálkozására, hogy bemutassa Ödönt, csak ennyit válaszoltam, szinte alig pillantva Ödönre:

-Szia! Jól van, éhes vagyok. Menjünk a McDonalds'ba.

Igaziból aznap este egy óriási bandával, egy hordónyi pasival indultunk el bulizni. Szóval egyel több vagy kevesebb... Nem igazán érdekelt.

Következő héten tartotta Léna a lakásavató buliját, ahová meghívta ezt a rejtélyesen homokos kinézetű magyar fiút is. Ekkor már beszélgettem vele, így folyamatosan megismertük és rájöttünk, hogy egyébként nagyon vicces fiú, jókat szórakoztunk rajta folyton. Még Sho Cho-ba, a kedvenc szórakozóhelyünkre is én vezettem be őt. Onnantól kezdve nem telt el úgy vasárnap este, hogy Ödön ne lett volna ott. Minden vasárnap reggel elküldött szóról szóra egy ugyanolyan üzenetet mindenkinek. Valóban mindenkinek, akire látott egy szikrányi esélyt is, hogy megjelenhet Sho Cho-ban. Ödönnek volt egy ilyen furcsa tequila mániája. Miután már elég kényelmesen érezte magát a társaságunkban, azt játszotta minden este, hogy kirendelt annyi feles tequilát, ahányan voltunk, utána pedig kiabált a mexikói pilóta haverunk után, hogy fizessen. Általában mindig ugyanaz a három ember fizette ezeket az italokat. Azonban egyik este más felállásban buliztunk ott, viszont Ödön szokás szerint kikérte a tequilákat. A kedvezményes crew kártyánkat mindig odaadtuk neki, amivel már eleve 50%-kal olcsóbban jutott hozzá a piához, így Lénával úgy gondoltuk, hogy ezzel mi hozzá is járultunk az estéhez. Miután kikérte az italokat, Ödön is rájött, hogy most nincsenek itt azok a bandatagok, akik fizetni szoktak. Így csak állt a pultnál a nevemet kiabálva. Ránéztem, de mi már tudtuk Lénával, hogy azért hív, mert azt akarja, hogy fizessünk. Mosolyogva megráztam a fejem. "Léna!" Léna is csak nevet. Gondoltuk meglátjuk mi sül ki ebből. Ugyanis Ödönnek éppen lenullázódott a kártyája, így tudtuk, hogy nem fog tudni fizetni. Saját céget vezetett, ami a legtöbbször a csőd szélén állt. Azonban néha jött egy jó fogás és olyankor Ödön gazdagnak érezte magát és Dubai egyik legmenőbb kerületében bérelt magának egy óriási apartmant, amit aztán később már nem tudott fenntartani. Úgy látszik éppen üres perselyes időszaka volt. Mi általában jókat szórakoztunk rajta és csak messziről nevetve lestük, hogy hogy fog kilábalni ebből a helyzetből. A végén a szegény negyedik tagnak, aki egy crew fiú barátunk volt, jutott az a megtiszteltetés, hogy Ödön helyett fizesse a piákat.

Ödön mindig minden lányra ráhajtott a maga módján. A kedvenc üdvözlési formája nem két puszi vagy egy szia volt, hanem csak rácsapott egyet a fenekedre. Ha valamelyik lány nem akart vele kavarni, mindig volt rá egy jó magyarázata. Julie csak az ázsiai pasikat szereti, Melissa csak a csúnya srácokért van oda, a magas barátnőnk csak pénzes csávókra hajt, az ázsiai barátnőnk pedig túlságosan odavan a spanyoljáért. Egyszer azért kitalálta, hogy az ázsiai barátnőnk megcsókolta. Szerintünk csak álmodta vagy részegen beképzelte. Ödönnek a legjobb tulajdonsága, hogy tele volt mindig törhetetlen önbizalommal, így a többi pasival, akiket behoztunk a körünkbe összebarátkozott, sosem féltékenykedett rájuk.

Egy híres pénteki brunchra gyűltünk össze a barátainkkal egy szép fülledt dubai nyári napon. Ezeket a dubai brunchokat nem egy ártatlan villásreggelinek kell elképzelni. Dél tájékán kezdődött a móka. Busás belépő fejében részt is lehetett venni benne. Büfé stílusban ki volt pakolva mindenféle finomság. Itt valóban ízletes, igényesen elkészített ételeket kínáltak. Az ételek mellé mindenféle alkoholt lehetett kérni, ami szintén benne volt az árban. Sör, bor, koktélok, felesek. A kedvencünk a félbevágott görögdinnye volt, amibe tequilát injekcióztak bele és szívószállal kellett szívni belőle a piát. Éppen egy ilyen brunch-csal indítottunk a kora délutáni órákban és ezt öblítettük le egy japán karaokéval és szintén végtelen mennyiségű alkohollal, mire este 10 körül elfáradtunk.

Egy frissen szerzett olasz fiú hívott minket egy házibuliba. Lénán, Ödönön és rajtam kívül mindenki annyira kimerült, hogy hazamentek, viszont mi hárman taxiba pattantunk, ugyanis Ödön megígérte nekünk, hogy elvisz minket a házibuliba. Ödön bepattant az anyósülésre, mi lányok ketten hátra és egyszer csak Léna mellett terem egy számunkra ismeretlen pasas. Beül mellé a taxiba és megfogja a kezét, mintha járnának. Nem is értettük, hogy mi történik éppen. Ennek ellenére elindultunk. Már nagyon régóta taxiban ültünk és ekkor elkezdtünk gyanakodni Lénával, hiszen az olasz fiú lakása kb 10 perce volt a karaoké helytől. Ödön csak mosolyogva üldögélt elől, az ismeretlen fiú szintén mosolyogva ült továbbra is a taxinkban Léna mellett. Én csak haladtam az áramlattal, hadd vigyen az éjszaka, amerre akar. Léna úgyszintén. Szóvá tesszük magyarul Ödönnek, hogy beszéljen már a sofőrrel, mert ez egy nagyon gyanús útvonal, biztos át akar verni. Ödön megnyugtat minket, hogy beszélt vele, jó felé megyünk. Húsz perccel később megáll a taxi. Lénával összenézünk, hogy dehát nem is itt lakik az olasz. Nem jó helyen vagyunk. Ödön továbbra is bólogat, hogy de de jó helyen vagyunk ne aggódjatok lányok. Végül leesett nekünk, hogy Ödön a saját lakására kérte a taxit, mert nem akart olasz gigolokkal együtt bulizni. Először mérgesek voltunk rá, de a haragunk körülbelül olyan gyorsan elszállt, amilyen gyorsan a tequila shotok gurultak le korábban a torkunkon. Az ismeretlen plusz fiút a taxinkból hiába kérdeztük, hogy kicsoda, az annyira kész volt, hogy szerintem maga sem tudta. Elküldtük, hogy menjen haza, mi pedig besétáltunk Ödön épületébe és a lakásába, ahonnan kimentünk iszogatni a Marinára néző erkélyére. Már vagy negyed órája biztos ott üldögélünk törökülésben egy vodkás üveggel a kezünkben, amikor halljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó és besétál a plusz fiú a taxiból. Kicsit ledöbbentünk, hogy az meg honnan tudhatta melyik lakásba kell jönni. Lehet, hogy követett minket, csak nem vettük észre? Gyorsan kitessékeltük a lakásból és kulcsra zártuk az ajtót.