India tipikusan az a hely, ahová mindenki vágyik, amíg egyszer be nem teszi oda a lábát. Akkor aztán jön a csalódás. Elképzelve Indiát egy egzotikus ország képe tárul a lelki szemeink elé, gondolatban látjuk a Tadzs Mahal impozáns kupolájának a magasba emelkedését. Egy hindu templom előtt imádkozó, a hasat félig szabadon hagyó száriba öltözött hölgykoszorúval folytatódik a sor. Hosszú, fekete fonatban hullik derékig érő hajuk a hátukra. Elképzeléseink szerint a spiritualitás uralkodik az országban, melynek lakói a meditációi művészei. Nem csoda, hiszen ebben az államban született meg a jóga sok ezer évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy vágytam rá, hogy én is bepillantást nyerhessek ebbe a számomra felfoghatatlan, idegen világba. Majd eljött az az idő is. Izgatottan vártam, hogy vajon mit látok, mit tapasztalok egy a megszokottól teljesen eltérő kultúrában.

Első ottalvós utam az ország észak-keleti határán fekvő Kolkatába vezetett. Az északi és déli területek között óriási a különbség. A déliek sokkal kedvesebbek, közvetlenebbek, kevésbé arrogánsak, mint törtető, az idegen kultúrákat sokszor lenéző északi társaik. A déliek és északiak közötti különbséget Indiában úgy kell elképzelni, mint az európai Olaszországnál. Az elszigeteltebb, csak tengerrel körülhatárolt dél mindig fejletlenebb, mint az iparilag nagyobb lehetőségekkel rendelkező, más országokkal körülvett észak. Indiában az északi és a déli nép más rasszokból származik, ami a kinézetükre is erősen rányomja a bélyegét. Az északiak általában magasabbak, erősebbek, mint alacsonyabb déli társaik. A bőrük színe is világosabb és nagyon fent északon sokszor világító zöld szemű indiaiakat is látni. Ennek kontrasztjaként a déliek sötét bőrűek, sötét szeműek, fekete hajjal. A két országrész között az éghajlat, a gasztronómia és a nyelv is teljesen eltérő.

Megérkezünk Kolkatába. Beszállunk a crew buszba, ami elvisz minket a városközpontban elhelyezkedő szállodánkhoz. Már a busz ablakából kikandikálva lecsap rám a döbbenet. A város koszos, rendezetlen, büdös, a házak tatarozatlanok, a nyilvános közlekedési eszközök porosak és vagy 100 évesek. Az autósok úgy szlalomoznak egymás között, mintha közlekedési szabályok egyáltalán nem léteznének. Roppantul szegény ország. Paradox módon mi pedig egy 5 csillagos hotelben szállunk meg, ahol Ipaddel kell még a szobaszervizt is megrendelni. Kolkatáról annyit kell tudni, hogy itt élt és tevékenykedett Teréz anya. Az albán származású szerzetesnő ide kapott misszionáriusi megbízást. Majd miután a pápától engedélyt kért, független apácaként a kolkatai nyomornegyedben kezdett segédkezni főként a leprások és az árvák körében.

Az utcákat ellepik a turistákra vadászó szánalmat keltő, kéregető kisgyerekek, akikre kifejezetten vigyázni kell, nehogy elfussanak a táskáddal. Valójában a városban semmi sem néz ki jól. Az épületek bomladozó állapotban, koszosan és gyászosan sorakoznak fel a poros utcákon. A boltok kirakatai a betöredezett ablaküvegekkel taszítják a vásárlókat. Majd megérkezünk egy jain templomhoz, ami kinézetre hasonlít a hindu templomokhoz. Az eddig látott városképpel szöges ellentétben pompásan és giccsesen kivilágítva ragyognak ezek az épületek. Hagyományos indiai ruhákba öltözött anyókák csoszognak lassan és nehézkesen a templomok előtt. Ezek az indiai nők még fiatalon is mind sokkal idősebbnek tűnnek a koruknál, pedig nem lehetnek többek 35-nél. Viszont a táplálkozásukból eredően kissé teltebb testalkatúak, valamint a modernnek nem mondható hosszú hajfonat és a bő hosszú szoknyák sem fiatalítanak rajtuk.

Az ételeik viszont tagadhatatlanul mennyeiek. Már annak, aki szereti az indiai ételeket. Sokkal csípősebbek, mint amiket más országokban készítenek a fehér ember számára. Külföldön autentikus indiai éttermekben néha meg szokták kérdezni, hogy mennyire erősen kérjük az ételt: indiai csípősen vagy európai csípősen. A hotelek éttermének büfé bárjában érte meg a legjobban ebédelni és vacsorázni. Ezekben az 5 csillagos hotelekben nem olyan magyar jellegű befizetek és zabálok, amíg ki nem pukkadok jellegű legócskább és legegyszerűbb kajákat rakják ki. Itt kiváló szakácsok főzik a különleges helyik ételeket, meghintve a saját specialitásukkal. Szerettem mindent körbekóstolni. Igaz, vacsora után fájt is hasam rendesen. Pedig én általában el tudom viselni a csípőset. Egyszer töltöttem két napot Indiában. A harmadik nap otthon egész nap görcsölt a hasam. Egyik vacsorám alkalmával vörösborral szerettem volna leöblíteni azt a bizonyos paneer masalát, a pincér pedig megpróbált rámsózni egy helyi bort. Köszönöm szépen, jó lesz ausztráliai Shiraz, nem kockáztatok. Nem nagyon hallottam még híres indiai borról. Egyébként is egy alapelv nálam, hogy Ázsiában nem iszom bort, hanem azokon a helyeken inkább sörre váltok. Indiában a csapvizet még forralt változatban is jobb elkerülni.

Az ország déli részének báját Trivandrum által tapasztalhattam meg. Itt elmentem a crewval egy folyótúrára, ahol a legbizarrabb jeleneteknek voltam a szemtanúja. Alaposan zajlik az élet a folyón. Mi kis csónakokban közlekedünk, az idegenvezető figyelmeztet minket, hogy ne rakjuk a kezünket a vízbe, mert megmarhatnak kígyók és egyéb állatok. Én szót fogadok, nem akarom egy krokodil vacsorájaként végezni.

A folyón csónakázva olykor elhaladnak mellettünk bizonyos "kereskedők" a főleg kókusszal és egyéb portékával megpakolt kis csónakjaikkal. Viszik az árut a piacra. Haladunk tovább a csónakunkkal, majd látunk egy sötét bőrű indiai férfit derékig a vízben állva jól beszappanozott meztelen testtel és éppen a pár éves gyerekét mosdatja. Nem messze tőle egy talán anya és lánya páros, mindenesetre két felnőtt nő végzi a dolgát, a fiatalabbik szintén fürdésre használja a folyót, míg az idősebbik mellette a szennyest mossa. Egy kissé távolabb tőlük pedig egy ember álldogál három tehénnel a vízben. Talán ő is csak lefürdeti az állatokat. Gondolom én, mivel a tehén szent állatnak számít itt. Mindenesetre ennyire élettel teli folyót még nem láttam előtte.

Milyenek is ezek az indiaiak? Ők egy külön kategória. Aki hallott már indiait angolul beszélni, az tudja, hogy az az egyik legszórakoztatóbb akcentus a világon. Ők a Föld legrosszabb ügyfelei. Soha semmi nem elég jó nekik. Mindenből mindig többet akarnak, mint ami jár, ingyen és bérmentve persze. Nem túl rendesek, valahogy az indiai járatok után (pedig ezek általában csak pár órára vannak Dubaitól) szemét szemét hátán az egész kabinban. Örültem, hogy nem nekem kell kitakarítani utánuk. Tisztelet a kivételnek. Az azért mindig akad. Ők a műveltebb, külföldön tanult kategória.

Van nekik ez a furcsa fejrázogatós szokásuk, aminek a jelentését a mai napig nem sikerült megfejtenem. Kérdezel tőlük egy eldöntendő kérdést, erre egy egyszerű igen vagy nem helyett válaszként egyszerre bólogatnak és rázzák a fejüket. Teljesen mindegy, hogy ők igennel vagy nemmel akarnak válaszolni, mindig ugyanezt a fejmozdulatot adják elő. Úgy rázzák a fejüket, hogy beleremeg az ég is. Ha rákérdezel újra, hogy akkor most igen vagy nem, akkor ők is csak megismétlik a híres fejmozdulatukat. Tehát előrébb nem vagy. Lehet, hogy az igen és a nem közötti különbség a fejrázás gyorsaságától függ? Vagy ez a fejmozdulat csak szimplán azt jelenti, hogy neki mindegy? Én nem tudom. Valahogy akárhányszor haladtunk el India felett mindig jött valami turbulencia és csak úgy rázkódott a gép. Azt mondják azért, mert a sok indiai mind egyszerre rázza fejét. LOL. 

Nagyon szeretnek tájékozottnak tűnni, így néha mondanak érdekes hülyeségeket. A legkedveltebb italuk a whiskey. Ezt gyakran szokták komoly, tekintélyparancsoló hangon a következőképpen kérni: Whiskey on the rocks but no ice! Oké. Vagyis az on the rocks már eleve azt jelenti, hogy a jégkockákra öntik rá az égetett szeszt, de azért ő ezt a verziót jég nélkül kéri. Ez olyan mint kávét kérni feketén de tejjel.

Előfordul, hogy akaratukon kívül beszólnak valami vicceset. Egyszer épp a beszállításnál álltam valahol még a gép elején. Rengeteg bajszos indiai tántorog be. Ezek amúgy mind bajszosak. Ez a viselet ott nagy divat, mert a bajusz a férfiasságot szimbolizálja. Az egyik nagy bajszú lustán halad hátrafelé, rám néz, lóbálja előttem a beszállókártyáját. Kérdőn felém fordul, utasítást vár tőlem, hogy merre van a helye (pedig ez tudom, hogy tisztában van vele, látszik rajta, hogy nem az a fajta, aki nem ismeri a repülőgép üléseinek a számozását). A helye a leghátsó ülésre szól. "Menjél még jócskán barátom, ez ott lesz valahol leghátul." Erre visszaszól a már jól ismert bólogatós-fejrázós mozdulattal egybekötve: "Too much walking. Túl sok séta." Hát ez van. Mit vársz tőlem? Majd magamra kaplak és hátra cipellek?

Egyszer végig kellett szenvednem egy csodálatosan ironikusan gyönyörű Kolkatát turnaround formájában is. Vagyis nem maradtunk ott a városban, hanem 1,5-2 óra földön tartózkodás után fordultunk is vissza Dubaiba. A járat odafelé 4 óra, visszafelé pedig 5. Tipikusan az az indiai járat, aminek a telítettségét megvizsgálva egy nappal az indulás előtt még megnyugszik az ember, ugyanis az első osztály majdnem üres, business félig van tele, ami még bőven elviselhető még egy indiai járaton is (én ekkor business classon dolgoztam), turistán ugyan még lézeng egy-két szabad hely, de azért majdnem tele van. Másnap délelőtt, mielőtt elindulsz a járatra és megnézed ismét a load-ot, hogy nem-e változott valami az utasok számát illetően, hirtelen valahogy tele van az egész gép minden egyes kabinban és osztályon, de méghozzá olyan módon, hogy a turistát túlkönyvelik, így minden bunkót felupgradelnek businessre. Ezek a járatok a legfárasztóbbak általában. Azért, mert ezek az emberek eredetileg economy osztályra vettek maguknak jegyet és óriási szerencséjükre felrakták őket ingyen magasabb osztályokra. Így aztán ott mindent ki akarnak próbálni, amit csak lehetséges, mert valószínűleg életükben először utaznak businessen. Így nem győzöm gyártani az espresso martiniket és a capuccinokat. Óriási szíven ütésként érnek ezek a hírek a délelőtti készülődés közben. Ekkor már tisztában vagyok vele, hogy egy óriási szenvedés lesz ezt a 12 órát kibírni. Az egyetlen dolog aminek örülni tudok, hogy a másik két business class crewból az egyik egy magyar fiú, akivel már repültem egyszer korábban és tudtam róla, hogy jófej.

Délben indulok el otthonról. Az eligazító szobába lépve csupa kedvetlen, lemondó ábrázatot látok, amit teljesen megértek. Nem normális az az ember, aki lelkesedve vág neki ennek az útnak. Megvannak ennek a munkának az előnyei és a hátrányai is. Egy ilyen rémesen hosszú és fárasztó indiai rögtön fordulós járat a nagy negatívumok közé tartozik, bárhogy is nézzük. Természetesen azért nem kell bunkónak lenni, de ha valaki túl van pörögve és boldog ettől az úttól, akkor annak komoly mentális problémái vannak. A purser egy ilyen nő volt. Nem tudom annak a nőnek milyen kattanása lehetett, lehet már csak szimplán bedinkult 20 év után ettől a melótól, de olyanokkal ugrált körbe mindenkit, hogy "You have to enjoy this flight! You have to enjoy it! Muszáj élveznetek ezt a járatot. Muszáj élveznetek!" Mindezt teljes átéléssel kiabálja, úgy, hogy még ijedtemben ugrok is egyet a székemen a hirtelen hangerőtől. Ezt a lelkesedést pedig el is várja mindenkitől. Minden szem rászegeződik, úgy néz rá a legénység összes tagja, mint egy őrültre. Nem lehetne csak annyit mondani megértően, hogy "Igen guys, tudom, hogy senki sem akar itt lenni ezen a járaton, de ez is a munkánk része, essünk túl rajta, segítsük egymást, valahogy együtt majd kibírjuk". Sokkal lelkesítőbb beszéd lett volna, mint amivel ő jött. Nem is volt normális az a nő. Business classon tehát dolgozom én (szerencsémre sikerült megszereznem a fedélzeti konyhás pozíciót, így egy picit kevesebbet láthatok a fejrázogatós indiai bagázsból, mint a többiek), rajtam kívül van még a magyar fiú és egy vietnámi lány, akinek ez az első hónapja business class crewként, így sok fogalma nincs róla, hogy hogy mennek a dolgok, valamint még egy filippina supervisor nő. A business team egyébként a körülményekhez képest egész tűrhető. A járat viszont egy rémálom.

Az egyik idősebb bajszos indiai apóka folyamatosan whiskeyket rendel, az összes fajtát ki akarja próbálni. Viszem ki neki a sokadik adagját, erre megmondja nekem, hogy ne pohárban hozzam már ki neki, hanem a kis miniatűr üvegben, mert ő el akarja vinni őket haza. Haha. Jófej. Mire landolunk Indiában szinte már üres a bár. Majdnem kiitták az egészet. A szerviz is szokatlanul sokáig tart. Nagyon fárasztó egy járat. Ez egyelőre csak odafelé. Még vissza is kell menni és ugyanezt végigcsinálni még egyszer. Kolkatában ráadásul nem kapunk új cateringet a visszafelé járatra, mert turnaround és legyen elég, ami van. Viszont ezek annyit ittak, hogy már alig maradt tiszta pohár is. Na meg hát alkoholból sincs már annyi, mint amennyit szeretnénk. Mindegy, legalább kevesebbet kell kiszolgálni, ha nincs, hát nincs. A visszafelé út sem sokkal kellemesebb, ráadásul ez tart 5 óra hosszáig. Azon is valami csoda folytán tele lettünk az utolsó pillanatban. Ezen a járaton akad egy tolószékes utasunk, aki egyébként még normális is. Ő az a tolószékes, aki tényleg nem tud járni, csak sántítva közlekedni. Csípőficama lehet vagy csak valami átmeneti sérülése. Miután ennyi szörnyűség után hajnal 1-re végre landolunk Dubaiban hát nem remote stand-et adnak? Vagyis nem egy utashídhoz kötnek minket, hanem még várni kell a buszra, ami majd bevisz mindenkit a terminálra. Azoknak, akik nem tudnak járni, ilyenkor egy külön szerkezet jön, ami kiemeli őket egy másik ajtón a tolószékkel együtt. Viszont ezt a szolgáltatás hiába várjuk, nem akar jönni. Már az összes utas kivágódott és nekünk is mehetnékünk van egy 12 órás duty után. Így hajnal fél 2-kor ásítozva álldogálunk és várakozunk, miközben magunkban káromkodunk és szidunk mindenkit. Kivéve én és a magyar fiú, mi azért egy picit hangosan magyarul káromkodunk. Viszont még mindig várni kell erre a szerkezetre, ugyanis a tolószékes barátunk még továbbra is az eredeti helyén üldögél. Én épp ott állok az ajtóban, ahol az utasok lelépcsőznek a buszhoz. Ez a tolószékes ember, aki egyébként tényleg normális volt eddig végig, elveszíti a türelmét és nincs kedve tovább várakozni. Úgy dönt, hogy elsántikál ő a buszhoz, lesétálva először a lépcsőn. Én csak kidülledt, fáradt szemekkel, mozdulatlanul bámulom, hogy itt meg mi történik, ez a pasi minek támaszkodik fel és biceg az ajtó felé. Már lassan eléri az ajtómat. A magyar fiú ott álldogál valahol a galley közepén az ajtó mellett és felajánlja neki, hogy lekíséri a lépcsőn, de valami miatt annak az embernek még arra sincs türelme, hogy ezt a segítséget elfogadja. Iszonyat fáradt vagyok már és egyszer csak annyit veszek észre, hogy a sántikáló ember az egyik pillanatban még előttem botorkál le az első lépcsőfokokon, a másikban mint a kámfor, hirtelen eltűnik. Szerencsétlen ember leesett a lépcsőről. Aztán felpattan és még ő kér bocsánatot. Elég groteszk látványt nyújtott. Bár azt nem értem, hogy miért nem tudott várni vagy legalább segítséget elfogadni.

Már a dubai éveim előtt is megtapasztalhattam, hogy mennyire lehetetlen az indiai ügyfelek igényeit kielégíteni. Még annak idején Budapesten angol legénybúcsús csoportokat vittem hétvégenként különböző nappali és esti programokra. Dióhéjban annyi a történet, hogy a Egyesült Királyságból eljöttek bulizni és berúgni a számukra olcsó Magyarországra. A jól ismert mondáshoz igazodva, what happens in Vegas, stays in Vegas - vagyis ami külföldön történik, ahol senki sem ismeri őket, az rendben is van - nem fogták vissza magukat, úgy gondolták, hogy Magyarországon mindent megtehetnek. Valójában a vállalhatatlan viselkedésükkel csak szégyent hoztak a saját nemzetükre, de mi olykor nagyon jókat szórakoztunk rajtuk és még ingyen piákat, kaját és fizetést is kaptunk azért, hogy bulizzunk (és életben tartsuk őket). Azonban az indiai csoportokért nem kapkodtak a lányok. A szervező nevéből meg lehetett állapítani, hogyha éppen brit indiaiakkal volt dolgunk. Abban biztosak voltunk, hogy tőlük nem kapunk majd semmi borravalót a hétvége lezártával. Az angoloknál még lehetett reménykedni, de az indiaiaknak tehettünk bármit, mérföldekkel szárnyalhattuk túl az elvárásaikat, sosem adtak egy fontot sem pluszban. Ekkor már tudtuk, hogy fárasztó és unalmas hétvégének nézhetünk elébe.

Egyik alkalommal egy indiai csoportot el kellett vinnem hajókázni. A hajóra a papírom szerint rendeltek egy táncoslányt is. A lányt úgy szedjük fel az egyik kikötőben. Minden a terv szerint halad, meg is érkezik a lány egy szexi, a testet alig fedő ruhában. Egy pár srácnak már felcsillan a szeme. A szervező viszont komoly ábrázattal felém fordul: "Ez nem jó. Mi két lányért fizettünk és csak egy van itt." Még egyszer átnézem a papíromat, ott csak egy lány neve van feltüntetve. Megkérdezem a táncoslányt, hogy tud-e valamit esetleg egy második lányról. Neki nem szóltak semmit, csak egyedül kellett jönnie. Ismét megkérdezem az indiait, hogy biztos megrendelte-e a másik lányt is, vagy csak akarta. Ő megrendelte és ki is fizette. Ez biztos. Húha, az nem jó. Próbálom hívogatni a managereket, de nem veszi fel senki a telefont. Azt mondja a lány, hogy ne aggódjak, felhívja az egyik kollégáját, szerinte ő az egyik kikötőben tudna lenne negyed órán belül. Megköszönöm neki a segítséget, 20 percen belül valóban fel is szedjük a másik táncoslányt. A fiúk elégedettnek tűnnek, de a szervező arcán ez nem látszik. Napokkal később az elszámolásnál a managerem elmeséli, hogy ők már a foglalásoknál igen problémásak voltak és nem, nem rendeltek két lányt a hajóra, csak egyet és egyet is fizettek ki. Annak ellenére megdicsért, hogy nem gond, jól csináltam, hogy szereztem egy másik lányt.

A következő történet egy kellemes, meleg nyári estével kezdődik. Jenny barátnőmmel az akkori szokásunkhoz híven egy csütörtöki este elindultunk a Kazincy utcába, hogy végigjárjuk a már jól ismert romkocsmákat. Közben én üzengettem egy barátnőmmel, aki éppen aznap este egy indiai csoportot vitt és kérlelt minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk, mert tök jófejek és itt iszogatnak mellettünk a Szimplában. Mi Jennyvel úgy gondoltuk, hogy miért is ne, hátha tényleg szórakoztatóak lesznek, így nekivágtunk magassarkú szandálban a Szimplának. Viszont mire mi odaértünk, már éppen készülődtek elmenni, ugyanis a sztriptízbárba kellett érniük éjfél előtt, mert akkor kezdődött az előre megrendelt műsoruk. Kérdezem a barátnőmtől, hogy melyik műsorról van szó. Rolly polly. Ohhh, az király. Mivel Jenny olyat még nem látott sosem, így gondoltuk elkísérjük őket, és végignézzük a showt. Miről is szól ez a rolly polly? Általában ez a vőlegénynek szánt műsor úgy zajlik le, hogy a megszeppent vagy éppen izgatott fiút leültetik egy székre, a barátai pedig egy körülötte üldögélnek sörrel a kezükben és várják a meglepetést. Ennél az egyik legnépszerűbb műsornál elősétál a stripper és csak a vőlegénynek előad egy nyilvános öltáncot. Azonban ezt a műsort is fel lehet turbózni. Olykor, miután a szexi, vonzó táncoslány előadta neki a műsorát és végzett a tánccal, beköti a gyanútlan vőlegény szemét, miközben a semmiből előterem egy iszonyatosan túlsúlyos táncoslány. A dagi stripper. Őt mindenki ismeri, híres volt. Hihetetlen és elképesztő magabiztossággal táncikál egyre közelebb a fiúhoz egy szál bikiniben a lány. Kicsit rázza még magát a fiú előtt a show kedvéért. A vőlegény barátai már most szakadnak a röhögéstől. Eközben a csinos lány eltűnik és teljes mértékben átadja a teret a dagi lánynak, aki eltávolítja a fiúról a szemfedőt. A srác arcára döbbenet és kétségbeesés keveréke ül ki. Mindenki más csak nevet körülötte, a nagy darab táncoslány pedig nekikezd az öltáncnak. Végül a vőlegény is feloldódik, ő is jól érzi magát és együtt mulat a többiekkel. Ez egy nagyon vicces műsor volt.

Megérkezünk Jennyvel Szimplába. Összetalálkozunk az indiai csoporttal. Úgy tűnik, hogy a fiúk még örülnek is, hogy mi is megyünk velük, ugyanis három taxira lenne szükségük, általunk pedig mindegyikre jut egy kísérő számukra. Így nem kellett egyedül taxizniuk és attól tartani, hogy jó magyar szokáshoz híven a taxisofőr átveri a külföldit. A taxiban ülök a srácokkal, az irányításom alatt tartom a dolgokat, közben telefonál a barátnőm, hogy az egyik fiú annyira részeg, hogy nem engedi be a taxis az autójába, így a szervezővel (aki a vőlegény tanúja) és másik két fiúval együtt támogatva hazaviszik az alig tántorgó srácot a szállására. Mi addig Jennyvel vigyük le a többi fiút a sztriptízbárba, különben nem érnek oda az éjféltől kezdődő műsorukra, majd, ahogy csak tudnak, sietnek utánunk, miután lefektették a részeg fiút. Igen ám, de kiderült, hogy a fiúk nem tudták, hogy hová tartunk. Ezt a szervező meglepetésnek szánta.

Megérkezünk a maradék két taxival a show helyszínére. Ekkor a strip club előtt az egyik indiai elkezd problémázni, hogy ő addig nem hajlandó lemenni abba a lyukra, amíg mindenki meg nem érkezik. Így legalább fél órát vitatkozunk a sztriptíz bár előtt, anélkül, hogy haladnánk előre. Kezd egyre kínosabbá válni a helyzet, már Jennyivel mindketten nagyon kényelmetlenül érezzük magunkat és legszívesebben otthagynánk őket a fenébe és élveznénk az este hátralévő részét. Azonban mégsem hagyhatjuk csak úgy őket magukra. Felhívom a barátnőmet, megérdeklődöm, hogy sikerült-e már lerakni a részeg fiút és próbáljanak meg sietni, mert az indiaiak azt hiszik, hogy el akarjuk adni a veséjüket. Beszélnek ők is a barátnőmmel és a szervezővel is, így sikerül végre meggyőzni őket, hogy lemenjünk. Amint leérünk engem tekintenek a fiúk hivatalos vezetőjének, így nekem kell intézkedni a show miatt.

Végre elkezdődik a műsor. A vőlegény legalább jófej és nagyon élvezi, hogy ő van a középpontban, valamint, hogy egy csinos stripper nővérszerkóban vadul rázza előtte. Igen ám, de mivel ez egy rolly polly show, így a nagy élvezetek után megérkezik előbb-utóbb a dagi lány is. A vőlegényen látszik, hogy őt nem zavarja, hogy leváltották a szexi lányt a dagira, ő így is szerfelett élvezi az előadást. Azonban a haverjainak színét sem látni, eltűntek, mint a kámfor. Ez gyanús. Miért nem tudják élvezni ők is a showt mint minden normális csoport? Még csak le sem vetkőzött a dagi lány, jön oda hozzám az egyik nagyobb darab indiai haver, lebiggyesztett szájjal, szikrázó mérges szemekkel, hogy én ne gondoljam, hogy ő akár egy fillért is fizetni fog ezért a műsorért. Meg különben is, miért nincs itt az ő vezetőjük, mikor vele kelle lenniük, hát ők azért is fizettek, meg egyébként is hol vagyunk és mit keresünk ezen a helyen. Ekkor sokadjára elmagyarázom neki, hogy én is ugyanannál a cégnél dolgozom, mint az ő vezetője, úgyhogy ne aggódjon, neki haza kellett vinnie a részeg barátját, aki lábra sem bírt állni. A vőlegény legjobb barátja pedig maga rendelte ezt a showt, hogy mindenki egy jót szórakozzon. Valószínűleg ő sem gondolta, hogy fordítva fog elsülni a dolog. Egyébként meg ne aggódjon, nem kell kifizetnie semmit, mert a barátja már rég rendezte az anyagiakat. Mint egy diktátor, rám parancsol, hogy én azonnal állítsam le a showt. Mondom neki, hogy nézzen már a vőlegényre, aki mellesleg a bátyja, hogy mennyire tetszik neki, mennyire élvezi a műsort. Őt nem érdekli, menjek oda és vigyem el onnan a testvérét. Nagyon felháborodok rajta. Visszaszólok neki, hogy nekem nem úgy tűnik, hogy a vőlegényt meg kell menteni, ha annyira akarja, akkor menjen oda ő maga és vigye el onnan, én nem fogom elrontani a jó kedvét. Erre idegesen rámförmed, hogy én menjek oda és vigyem el onnan a bátyját. Olyan ijesztően fenyegetőzik, hogy nincs választásom, kénytelen vagyok leállítani a showt. Pont ebben a pillanatban érkezik meg a barátnőm, az ő hivatalos vezetőjük, a szervezővel együtt. Senki sem érti, hogy mi folyik itt éppen. Az ideges indiai jelenleg éppen azzal a managerrel ordibál, aki leállíttatta a showt. Legalább végre nem velem kiabál. A vőlegény és a szervező odajön hozzánk bocsánatot kérni, mondván, hogy az a fiú túl fiatal és még nincs hozzá szokva ehhez a féle mókához és kicsit bepánikolt. Mi Jennyvel inkább hátat fordítunk a cirkusznak és örömmel hagyjuk ott ezt a parádét.