De milyen is egy USA járat turistán? Sajnos egyszer csak sikerült megtapasztalnom. Ugyan már business class crew voltam, de egyszer kaptam egy egész hónapot olyan beosztással, hogy végig túrista osztályon kellett dolgoznom. Volt köztük egy Seattle is. Nem repestem az örömtől, de ha már USA, akkor ez még egy jó desztináció és a Boeingen valamivel jobb végiglihegni, mint A380-on. 

Elég pozitívan álltam a dologhoz. Gondoltam, ez a 15 óra is eltelik majd valahogy. Persze USA járathoz híven, telis tele a turista osztály, egy darab szabadhely nem maradt ki. Szépen elfoglalom a kijelölt helyemet a turista leghátsó sarkában és várom hogy megkezdődjön az offenzíva a már jól ismert utasközönséggel. Megbántam a napot is, amikor a világra jöttem, miután megjelentek az első jövevények. Hirtelen vagy 20 tolószékes apóka és anyóka árad a kabinba. Ezek mindig kérnek tolószéket, de még mielőtt valaki nagyon megsajnálná őket, mind tudnak is járni. A tolószéket vagy csupán kényelemből kérik, vagy, mert annyira meg vannak rémülve a repüléstől, hogy elvesznének nélküle, így meg legalább valaki végigtolja őket az egész terminálon és nem kell azon agyalni, hogy merre van a kapu vagy a kijárat. Be is csoszog az első delikvensem, a korábban már említett stílusban, hosszú fonott ősz haj, piros pötty a homlok közepén és a hasat szabadon hagyó lenge szári. Ez a néni folyamatosan a vállamat és a hátamat ütögeti. Én nem tudom mi van vele. Akárhányszor figyelemre vágyik vagy éppen unatkozk, elkezd hallózni - és még csak a beszállítás legelején tartunk.

Mint már említettem ezek az egész háztartást költöztetik az USA-ba. Egyre csak áramlanak be az óriási bőröndjeikkel. Éppen három bőrönddel zsonglőrködőm, próbálom betetriszezni őket valahogyan a csomagtérbe, miközben leszólít egy bajszos hindu bácsi, hogy segítsek már neki, mert a 10 fős családja szeretne valahogy együtt ülni, de az angolul nem beszélő nagypapát 15 sorral hátrébb ültették be. Hát hogyne. Lehet, hogy azt gondolja egy teremtő Brahma erejével bírok, hiszen a bőröndök teljes átrendezésével úgy tünik, mintha legalább 4 karral varázsolnám őket egyik pozícióból a másikba, de valójában éppen egy pusztító Siva készül kitörni belőlem. Vagy úgy véli, hogy éppen nincs jobb dolgom. Miközben a kedvenc tolószékes nénim ütögeti a hátamat, hogy WC-re akar menni. Felőlem menjél. Ott a WC mögöttem, de mostmár hagyjatok békén, ha nem akarjátok, hogy három bőrönd közül az egyik a fejeteken landoljon. 

Miután nagy nehezen sikerül minden csomagnak és embernek a helyén lennie és készen állunk a felszállásra, becsatolva leülök a nekem szánt jump seat-re és örülök, hogy végre egy kis levegőhöz juthatok. Megkönnyebbülésemben veszek egy mély lélegzetet. Jaj nem kellett volna. Curry és izzadság szag keveréke csapja meg az orromat. Gyorsan előveszem a Sephorás mini parfümmintámat a zsebemből és a felszállás további részében buzgón inhalálom, hogy elnyomjam a kellemetlen szagokat. 

Amint felszállunk és szabad a mászkálás a kabinban, máris nyomjuk a sütő gombjait, hogy felmelegítsük nekik a reggelijüket. Fél óra múlva tálalható formában lesznek az omlettek és millió speciális ázsiai vegetáriánus a.k.a. indiai kaja társaik. Azonban még csak felszállás után 20 perccel járunk, amikor a folyóson menet közben leszólít egy morcos képű, középkorú pakisztáni bácsi:

-Éhes vagyok! Valami harapnivalót akarok!

Pontosan ezekkel a szavakkal. Semmi kérem, vagy elnézést. Mondom neki, jó, most készülődünk elő a szervízzel, mindjárt kezdjük, várjon. Túristán mielőtt elindulnánk a kocsikkal, előtte kézzel külön ki kell vinnünk az úgy nevezett speckó kajákat, amiket 2 nappal a járat előtt tudnak megrendelni az utasok. Ilyenek a gyerek kaják, a különböző diétás ételek, valamint olyan adagok összeállítása, amik vallási okból kerülnek bizonyos élelmiszereket. USA járat, így teli van az egész ezekkel a speckó kajákkal (hindu és asian vegetarian). A listán szerepel 40 gyerekkaja és 110 ázsiai vegetáriánus (amúgy nem tudom mért nem indiai vegetáriánus a neve, mert egyébként ez mindig full indiai étel volt). Mire ezt a mennyiséget mind kivisszük külön-külön kézzel, ez a menet eltart egy darabig. Na de azért ezzel is csak végzünk előbb-utóbb.

Éppen szorgalmasan készülődöm a középső galley-ben, hogy amint felmelegszenek az ételek, el tudjuk kezdeni a szervizt azon nyomban, mikor betoppan ugyanaz a morcos képű, nem túl kellemes szagot árasztó középkorú apró pakisztáni bácsi és kinyilvánítja azon szándékát, hogy ő éhes.

-Éhes vagyok! Enni akarok!

-Jó semmi baj, most kezdjük éppen a szervízt, üljön le, hamarosan sorra kerül.

-Nem én most akarok enni. Hogy lehet az, hogy mindenki körülöttem megkapta a kajáját csak én nem? Engem szándékosan kihagytak. - Majd elkezd rám mutogatni - Én mondtam neki, hogy éhes vagyok. Nem adott enni.

Még kétszer türelmesen elmagyarázom neki, hogy mindjárt sorra kerül és hogy senki nem hagyta ki őt, de ő nem tágít. Neki most rögtön kell a biryani. Igaziból már csak ignorálni tudom, mert mint egy papagáj csak azt hangoztatja, hogy enni akar. A kabinban is mindenki megállít, ahogy tolom végig a fémkocsit.

-Elnézést, éhes vagyok. Szeretnék enni.

Jövök, már jövök, itt vagyok. Hogy lehet, hogy 45 perccel felszállás után már mindenki éhen akar halni? Egy legalább 14 órát töltünk még együtt ebben a fémcsőben bezárva, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb mindenki sorra fog kerülni, senki sem fog kimaradni.

Az utastér állapota egy pár órán belül úgy néz ki, mint egy szemétdomb. Még a szaros pelenkát is ledobjak a földre. A higiénia nem az erősségük. Minden szemetet szanaszét dobálnak. Miután mindenki elhagyja a gépet, az utastér állapota úgy néz ki, mintha legalább a waterlooi csatát vívtuk volna meg. A klozik állapotáról pedig jobb nem is beszélni.

Nagyjából így néznek ki ezek a csodás transzatlantai járatok. Még jó, hogy legalább a a layover megéri.