A legelső supy járatom London volt. Mivel pár hónappal korábban onnan menekültem el egészen Dubaiig, így túlzottan nem villanyozott fel maga a desztináció. Pletykák már talán a tréning college-ban is keringtek a járat borzalmairól. Nagyon követelődző népség és rengeteget is isznak. Csak úgy röpködnek a gintonikok. Egyébként én rájöttem, hogy talán azért mindig a brit és amerikai járatok voltak a legnehezebbek, mert aezeknek a nemzetiségeknek az angol az anyanyelvük, így nem szégyenllősködnek megmondani, hogy mit akarnak. Ezzel  szemben például a japánok egy iszonyúan gátlásos népség. Mindenki imádja a japán járatokat, mert olyan könnyü velük bánni, csöndben vannak, kissé gyámoltalannak tűnnek, nem kérnek sok mindent, nincs velük gond. Még ha éppen infarktust kapnak sem mernének szólni szerintem, így extra körültekintőnek kell lenni velük szemben. Mindenki imádja a japán járatokat. Mindenki. Kivéve a japán crewt. A japán utasok a japán crewt  szétterrorizálják, velük szemben nem játsszák meg az anyám asszony katonáját, velük mernek szemtelenkedni, mert a saját nyelvükön, a saját kulturájukhoz beszélnek. Szóval ők sem különbek, ha a komfortzónájukon belül vannak.

Habár már ismertük mi az angolokat régebbről is, azért csak sikerült meglepniük. Kelet-Európában nincsen valami jó hírnevük, köszönhetően az eszetlen és gátlástalan legénybúcsús hétvégéiknek, de erről talán majd máskor részletesebben.

Visszatérve Londonra. Az első három hónapomban nagyon sokat osztottak be erre a járatra. Ekkor még nem nagyon tudtam, hogy jobb is lehet, így nem igazán bántam. Szerettem odajárni, mert kicsit otthon éreztem magamat Európában az arab és az ázsiai világ után. Főleg repülésem történetének elején, amikor még nem igazán tudtam értékelni Ázsia egzotikus és titokzatos világát. Nem szerettem az ételeiket, távol állt tőlem a kulturájuk, idegesített az ott élő emberek eltérő mentalitása. Ma már más. Mára már megértettem, hogy ők csak egy más kultúrában nőttek fel, mások az értékeik, mint egy nyugati embernek. Az ételeiket pedig már jó magam is rendszeresen elkészítem. Dubaiban pedig ekkor még szó szerint a sivatag közepén laktam, körülöttem semmi, csak pár púpos teve és homokbuckák. Így igazán tudtam értékelni, hogy önfeledtten sétálgathatok London utcáin, kedvesek és közvetlenek az emberek, az időjárás évszakokra bontott, nem minden nap plusz 30 fokban izzad az ember. Ami a legfontosabb, hogy minden sarkon egy angol pub várja a kiszomjazott alkoholistákat, vagyis lehet sört inni!

Két reptérre repültünk akkoriban: a gyakoribb a Heathrow, valamint nagy ritkán Gatwick-re is ráoszthattak. A gatwick-i hotelből vonattal nagyon kényelmesen, kb 45 perc alatt be lehet jutni a városba, ráadásul a hotelből kilépve már ott is vagyunk az állomáson. Emlékszem egyszer megvásároltam rendesen a vonatjegyemet oda-vissza a Victoria nevű megállóig, ami elég közel van a Buckingham Palotához. Viszont már két megálló után át kellett szállni. Ezzel nem is volt gond, hanem figyelmetlenségből express vonatra szállam át és mint később kiderült, arra már nem volt érvényes a jegyem. Így amikor hagytam volna el az állomást, akkor a kapu nem engedett ki. Egy nagy darab fekete hapsi, aki ott ellenőrizte az utasáradatot ránézett a jegyemre, hogy megállapítsa, hogy mi a gond. Majd két hatalmas vonallal aláhúzta a "nem érvényes expresszre" lévő feliratot és átküldött a kollegájához, aki éppen ott büntetett valakit. Gondoltam, semmi kedvem büntetést fizetni, inkább gyorsan elfutok. Mázlim volt, ugyanis valahogy sikerült találnom egy kaput, ami éppen nyitva volt és ellenőrök sem csekkolták ott a jegyeket.

Ez a bizonyos járat odafelé meglepően könnyű volt, ami ritka egy London esetében. A visszafelé út előtt elterveztem, hogy majd alszok egy-két órát, de sajnos ez nem sikerült.

Annyira nem aggódtam amiatt, hogy nem tudtam pihenni, ugyanis már 3 Londont végigcsináltam előtte és tudtam, hogy éjszakai járat lévén az utasok aludni fognak, ahelyett, hogy minket nyaggatnának minden aprósággal. Hát nagyot tévedtem. Én még ilyet nem pipáltam. Mind ébren voltak. Rengeteg kisbabás, akik szokás szerint nem hoztak magukkal pelenkát és tejet (amúgy nem értem miért nem) és folyamatosan meleg tejet kellett nekik adni. Ráadásul a hátsó galleyben - ahová persze én is be voltam osztva - elromlott a melegvíz tartály, így úgy kellett vagy az első galleybe sétálni (ez egy hosszú út, ez alatt az idő alatt rengeteg ember leszólíthat) vagy pedig felbattyogni az A380 felső szintjére, business osztályra. Itt is végig kell sétálni egy kabinon, úgyhogy ez sem egy egyszerű feladat. Még ilyet nem láttam, de ezek a kölykök annyi tejet ittak, hogy a végére mind elfogyott (legalábbis a mi galleynkben már nem volt). Ezt a tejet a kávékhoz és teákhoz adja a catering egyébként, nem pedig 30 cumisüveg feltöltésére.

Minden járaton landolás előtt 40-60 perccel kezdjük felkészíteni a kabint a leszálláshoz. Ilyenkor szoktunk átöltözni a blézerbe és a magassarkúba. Ekkor kezdjük el begyújteni a takarókat, kezdjük el kiöntögetni a WC-be a megbontott üdítőket és elpakolunk a galleyben. Ugyanis landolásra mindennek a helyén kell lennie, hogy ne potyogjon és ne folyjon semmi sehova. Már összeszedegettem a területemen a takarókat, mikor megjelenik a galleyben egy fekete papa a cumisüvegével, hogy ő még tejet szeretne (mellesleg az ő csemetéi nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kiürüljön a tej a hűtőnkből). Valahogy még éppen találtam egy fél flaska tejet, amivel 2/3-nyi terjedelemig sikerült megtölteni az üvegét. Hát erre azért ő megmondta, hogy tele szeretné. Mondtam neki, hogy nem lehet tele, mert nincs több tejünk. Hozzá kell tennem, hogy 20 perccel landolás előtt már nem a szervíz a prioritás, ugyanis fel kell készülni a zökkenőmentes leszállásra. Gondolom, ha emiatt fél órával később tudnánk csak földet érni, ő lenne a legjobban felháborodva. Mint már említettem, a galleynek tökéletesen rendezettnek kell lennie, minden konténernek lecsatolva és minden cuccnak elpakolva kell lenni. A kabinban mindenkinek becsatolva kell ülnie, a WC-kbe be kell cipelnünk egy csomó zsákot, amikben a takarkókat és a fejhallgatókat halmoztuk össze, majd bezárni a WC ajtókat landolásig. Na ez nem tetszett a papának, de nem tudott mit tenni, elfogadta, hogy csak ennyi tej van. Azonban ő természetesen melegen kéri, hidegen nem kell a kutyának sem. Túrista osztályon nincsenek mikrók, ott úgy szoktunk melegítnei, hogy egy forró vizes kancsóban áztatjuk az üvegeket egy darabig. Nos egyrészt a melegvíz tartály továbbra sem működött, másrészt, ha lett volna is meleg víz, elég időigényes ezt felmelegíteni így utolsó pillanatban. Így közöltem az egyre feldúltabb  papánkkal, hogy bocsi, de ez már nem fog menni, ennél fontosabb dolgom is van (ezt persze nem tettem hozzá). Erre természetesen jól megsértődött.

Ebből a nagy UK felsorolásból nem hagyhatom ki Birminghamet sem. Ha létezik, akkor ez a járat talán még kegyetlenebb volt, mint London. Crew körökben csak Burning Hell-nek becézték, hiszen néha tényleg a pokol lángjai között érezted magad, miközben a hívógombok, mint az ördög sikolyai, csak nem akarnak alábbhagyni.