A Verstappent alakító pakisztáni sofőr tövig nyomja a kis crewbuszban a féket. Egy tucatnyi vörös rúzsos kontyos lány és pár lezseren kigombolt ingű fiú vetődik előre az üléseken. Erre a fékezésre ébredek fel én is. Éppen egy furcsa álmom szakadt meg ezáltal.
Mindenki ismeri a Star Warst? Valószínűleg nem. Viszont aki már látta a filmeket, esetleg nagy rajongója is, az érteni fogja a metaforát. A következőt álmodtam. A frissen vasalt sztyuvi egyenruhámban elindultam egyik reggel dolgozni, szokás szerint be HQ-ba, ahol összefutottam az egyik francia barátnőmmel. Aztán ahogyan várakoztunk, hogy kinyisson az E-gate, a HQ, vagyis a főhadiszállás fokozatosan alakult át a Star Warsból ismert Halálcsillaggá (Death Star), vagyis Darth Vader űrbázisává. Majd hirtelen rengeteg piros kalapot lehetett látni katonai menetoszlopban. Tengernyi cabin crew sorakozott fel vigyázzállásban, épp úgy, mint a fehér robot ruhás rohamosztagosok (stormtrooperek). Micsoda álom. A céget Darth Vader rendszeréhez hasonlítottam. Tulajdonképpen van benne valami. Ott is minden katonai rend szerint zajlott és mindenki csak egy sorszámként van számon tartva, az egyén nem sok mindenkit érdekel.
Miután ebből az álomból felocsúdtam, örömmel vettem észre, hogy ez az őrült Forma 1-es fékezés már az épületem előtti kereszteződésnél következett be. Még 3 perc és otthon vagyok. Már ott tornyosul előttünk lakóhelyem három tornya. Honnan jöttem éppen haza? Egy fájdalmas Fokvárosból. Hogyan jutottam el odáig?
A történet egy rémes hajnali járattal kezdődik. Egy olyannal, amikor éjfél után pár órával kell kezdeni a munkaidőt. Borzasztó volt a fáradt sztyuvi testet átvonszolni az éjszakán és felerőltetni azt a kamu mosolyt. Főleg egy teli járatra. Az összeragadt szemeimet alig bírom nyitva tartani, nemhogy egy őszinte lelkes mosolyt produkálni, pláne egy fullos járaton, egy nem túl kedves utasközönséggel. Mégis tud hiányozni ez is valahogy. Meg volt ennek a maga varázsa.
A bőröndömet mar előre összepakoltam, így azzal nem kell foglalkoznom. Van egy külön neszesszeres táskám smink cuccokkal és kozmetikumokkal együtt, amit csak layovereken használok, így a munkás bőröndömből sosem kell ki- és bepakolgatnom dolgokat.
Elkezdek készülődni. Leülök a kis asztalkámhoz sminkelni. Először primer, alapozó, púder, majd jöhet a bronzosító, pirosító, highlighter. A munkához egészen kisminkelem magam. Még buliba sem szoktam ennyire. Megformázom a szemöldökömet. Jöhet a szemem. Egy halvány bézs színű szemhéjfesték, fekete szemhéjtus, a szemem alsó felére ezüst színű szemceruzát használok, ami szuperül kiemeli a szemet. Szempillaspirál és már kész is a smink. Kivéve persze a piros rúzst, amit mindig utoljára kenek fel, közvetlen mielőtt elindulok otthonról. Berakok egy apró köves fülbevalót, amit szinten csak munkába hordok, ez megfelel az előírásoknak. Nem sok választási lehetőség van, ha valaki ékszert akar viselni. Csak jegygyűrű a megengedett és apró köves vagy gyöngy fülbevaló. Felrakom a karórámat is, amit szintén kötelező viselni és itt is megvannak az előírások, hogy milyet lehet és milyet nem.
Elvégzem az utolsó simításokat. Felrakom azt a fránya piros rúzst, ami mindent összeken. Felveszem a blézeremet. A vállamra kapom a piros kézitáskámat, a bőröndöm készen áll, a gurulós kis kézipoggyászomban is benne van minden, ami kell: váltócipő, pizsama, szervizmellény, valamint a piros kalap a fehér sállal. Ez mind kötelező, beleértve a bőröndöket és női táskát is. A körmömet nem volt időm megcsináltatni, elég gyatrán néz ki, de nagyon halvány rózsaszínnel átfestettem, így még mindig alkalmazkodik a sztenderdhez.
A kis kézipoggyászommal sétálok tovább a biztonsági ellenőrzéshez. Leveszem a cipőm és átsétálok. Majd visszaveszem a cipőm, összeszedem a kabinbőröndöm és a kézitáskám, végül besétálok a 32-es számú briefing room-ba. Már ül itt pár crew, a purser és a 2 kisfőnök is jelen van, nekik korábban kell érkezniük. Cape Town boeing járat, így csak két supervisor van. Odasétálok a business class crew-nak fenntartott sarokba. Mivel boeing, így csak hárman vagyunk business classon plusz a supervisor. Ha 380 lenne, akkor nyolcan lennénk plusz a kisfőnök.
A supervisoromnak átnyújtom a kötelező dokumentumaimat, aki meggyőződik róla, hogy mind a 7-et magammal hoztam és egyiknek az érvényessége sem járt még le (ebben a 7 dokumentumban benne foglaltatik az útlevél benne a UAE vízummal, az ID kártya, egy orvosi papír, ami igazolja, hogy repülésre alkalmas vagyok, egy sárga kis könyv, ami az oltásaimat tartalmazza [ezek közül tulajdonképpen csak a sárgaláz elleni oltás a kötelező], e-gate kártya, és két további repülési dokumentum, plusz ha esetleg USA járatra mennék, akkor az USA vízumot is le szokták ellenőrizni). Miután mindhármunk dokumentumait átnézte, kérdez tőlünk egy-egy safe talk kérdést. Majd ha ezzel is megvolnánk, akkor beszélünk egy picit a járatról vagy ha jó fej, akkor csak cseveg bármi másról. Egy idő után a purser is bullshitel egyet és előad valami monológot, majd megjelenik a flight deck crew. Ők is elmondják a maguk briefingjét, amiből az egyetlen lényeges információ, hogy hány órás lesz pontosan a járat. Legalábbis nekünk crewnak. Nyilván a többi is lényeges, csak az senkit sem érdekel...:DD.
Felmegyünk a gépre. Hármunk közül az egyiptomi Mohamed dolgozik a galley-ben, vagyis ma ő a konyhás, Vu Vietnámból pedig a bal oldalon, így én felelek a jobb oldalért. Dél-Afrika. Mindig tele van, most sem számítunk másra. Az utasprofil is idegesítő ezen a járaton. Elég modortalanok tudnak lenni a dél-afrikaiak és isznak-esznek rendesen. Viszont éjszakai járat, így tudom, hogy szerviz után elalszanak (sőt némelyik talán ilyenkor kaját sem kér, hanem rögtön elalszik, az még jobb). A galley jobb oldalán lévő jumpseat közelében megállok, kiveszem a kézipoggyászomból a kalapomat, a szervizmellényemet, a lapos talpú cipőmet, ezeket berakom az egyik kis oldalsó szekrénybe a piros kis táskámmal együtt, majd a kis-bőröndömet bezárom és felrakom a csomagtartóba.
A purser kiadja az utasítást, megkezdődik a 10-15 perces úgynezett security check, vagyis a gép rám eső területének alapos átvizsgálása. Miután ezzel is végeztünk és mindenki lepasszolta az infót, hogy nem talált semmi gyanús tárgyat, megkezdődik a beszállítás.
2.10-15
Fáradt és meggyötört arcok tömkelege áramlik a kabinba. Mind a business osztályon keresztül jut el a turistára (nagyon sokan vannak), hiszen a Boeingon vagyunk. Ha 380 lenne, akkor ezekkel nem kellene foglalkozni, mert ott az alsó szinten van a turista, azok pedig csak alul szállnak be, a felső szinten pedig business és első osztály található, aminek utasai felülről jönnek. Itt a boeingon azonban az összes keresztül söpör rajtunk. Elkezdenek szállingózni a business class utasok is. Leül egy házaspár az én oldalamra. Businessen egy isten hozta a fedélzeten welcome drinkkel kezdünk, így fogok egy barna kerek tálcát, rajta 4 pezsgővel, 3 narancslével és 3 almalével. Ez a sztenderd. Így kell kivinni. A házaspár mindkét tagja levesz egy-egy pezsgőt. Közben látom, hogy megérkezik egy morgós képű fekete ürge. Odamegyek hozzá, őt is megkínálom welcome drinkkel. Szódavíz. Természetesen neki olyan kell, ami nincs a tálcámon. Általában a kedvemtől és időmtől függ, hogy ilyenkor kiviszem-e nekik, ha nincs kedvem vagy időm, akkor csak felszállás után. Azért legtöbbször jófej vagyok és megcsinálom még beszállítás alatt. Mellesleg egy fél literes mentes víz be van nekik készítve az ülésük mellé, ha nagyon szomjasak lennének. Persze csak businessen. Miután nagyjából már mindenki megérkezett, kiosztjuk a menüket és a borlistát. Én továbbra is a jobb oldalon tevékenykedem (persze ha éppen Vu nem érne rá, nekem pedig van időm, akkor besegítek neki az ő területén, azaz a bal oldalon). Éjszakai járat lévén neszesszeres táskát is adunk nekik, amiben mindenféle hasznos dolog rejtőzik. Például férfiaknak borotva, nőknek Bulgari termékek (testápoló, parfüm, arckrém), fogkefe, kis fésű, sminktükör, papírzsebkendő. Miután ezzel is megvolnánk, meleg kis kéztörlő kendőket osztogatunk mindenkinek, majd teszünk még egy kört, hogy összeszedjük őket.
Leülök a kijelölt jump seatemre és végre felszállunk. Felszállás után lecserélem a magassarkú cipőmet a lapostalpúra, leveszem a blézeremet és felveszem a szervizmellényt. Szerencsére már sokan alszanak. Nagyon jó, maradjon is ez így.
Úgy kb 9 óra múlva meg is érkezünk Fokvárosba. Egy ilyen hosszú és fárasztó éjszakai járat után semmi másra nem vágyik a sztyuvi csak egy jó meleg zuhanyra (természetesen a megszokott egy pohár vörösboron kívül). Fokváros vízhiányban szenved. Közli a hotel, hogy aznap éppen vízszünetet tartanak. Akkor a fürdésről le lehet mondani. Legalább a vörösbort sikerül azért kipipálni.
Huszonnégy óra elteltével nyomás vissza, majd egy újabb 12 óra múlva elérkezünk ahhoz a pillanathoz, ahol a történet kezdődik és amikor a pakisztáni vezető Forma 1-es nagydíjra tör éppen. Ezek a pakisztáni sofőrök nagyon viccesen vezetnek. Néha pedig ijesztően. Megérkeznek Pakisztánból, az ember azt hinné, hogy az ottani utakon nem is léteznek közlekedési szabályok egyáltalán. Ők abban a rendszerben nőnek fel, megtanulnak abban a káoszban vezetni, ahol a túlélés és az előrejutás érdekében mindent szabad. Veszettül előzgetnek, fékezgetnek, sebességkorlátozások talán nem is léteznek, legalábbis a gyakorlatban biztos nem, ha nincs elég hely az úton, vagy ha nagyon sietnek, akkor rámennek a járdára, gondolom én. Rendben, bevallom, nem tudom hogy vezetnek Pakisztánban, csak elképzelem, viszont ha egy csöppet is hasonló az indonézhez, akkor nem csodálom, hogy úgy vezetnek, mint egy részeg tanulóvezető. Indonéziában mindent szabad, ugyanis annyira egy korrupt ország, hogyha megállít a rendőr (márpedig ha fehér vagy akkor mindenképp megállítanak), akkor csak 10 eurót a markukba kell csúsztatni és már minden meg is oldódott. Szóval lehet, hogy Pakisztánban is hasonló a helyzet. Ezzel a tudással jönnek Dubaiba. Itt ugyan újra le kell tenniük a vezetői engedélyhez a vizsgát, így a tréning alatt még úgy-ahogy betartják a szabályokat, de amint kikerülnek a való életbe, elfelejtik a frissen tanultakat és visszatérnek eredeti gyökereikhez, vagyis paki stílusban közlekednek Dubai forgalmas több sávos útjain.
Ezek a hirtelen fékezések a crew buszozás mindennapjaihoz tartoznak. Örülhetünk, hogy épségben megússzuk az utat. Ez az ébresztő nem is árt, semmi kedvem elaludva a buszban maradni és tenni még egy kört. Oh igen, történtek már meg ilyen esetek másokkal, nem is egyszer. Nagy nehezen, szépen lassan, mint egy kezdő pillangó a szárnyait, úgy nyitogatom ki én is fokozatosan a szemeimet. Tudom, hogy borzalmasan nézek ki. Hiszen reggel 8 óra van, már túl vagyok egy hosszú éjszakai járaton. Valószínűleg a sminkem elkenődve, a kontyom mint a szénakazal, a szoknyám agyon gyűrődve. Dehát mit lehet elvárni egy éjszakai járat után? Végre begurulunk az épületem elé. A buszban sok fáradt arc tápászkodik fel a kis gurulós bőröndjével együtt. A legtöbbjük layoveren járt, így kipakolják a bőröndjeiket is a csomagtartóból miután kiszállnak. Én is lassú mozdulatokkal a piros női táskámmal a vállamon, jobb kezemben a kabinbőröndömet felemelve lelépcsőzőm a buszról, majd a csomagtartóból kihalászom a bőröndömet is. Én már nagyon régóta csak a meleg, megvetett ágyamra és az éppen aktuális kedvenc alkoholos italomra tudok gondolni. Jobb vállamon a piros táskával, jobb kezemben a nagy bőröndöt húzva, bal kezemben pedig a kis bőröndöt nem is húzva, hanem inkább szenvedősen vonszolva, azonban mégis sietős léptekkel - hiszen már majdnem elértem a pokol után a mennyországot - vágtatok az épületembe és a lifthez.
Bevágódom az ajtón, szerencsére nincs otthon senki, de ha mégis, akkor a lakótársam ilyen korán még biztosan alszik. Hiszen alig múlt 8 óra. Cabin crew nem kel fel 10 óra előtt a szabadnapján. Ha inkább koszosabbnak érzem magamat, mint fáradtabbnak, akkor erőt veszek magamon és letusolok. Ha nem, akkor csak a sminkemet mosom le jó alaposan és átöltözöm pizsamába. Amikor ezekkel megvagyok, akkor kisétálok az amerikai stílusú konyhába és leakasztom az éppen aktuális kedvenc italomat. Volt egy időszakom, amikor whiskeyztem. Az durva volt. Szerencsére csak egy évig tartott az a téboly. Töltök magamnak egy keveset. Ha éppen nem whiskeyt, akkor Baileyst, esetleg Umeshut, a japán szilvabort. Ha pedig éppen olyan kedvem van, akkor felbontok egy üveg bort, gondolván, hogy majd este megiszom a maradékot. Tehát kitöltöm azt a bizonyos alkoholt. Megragadom a poharat, beviszem a szobámba, befekszem az ágyamba, elkortyolgatom az italom, válaszolgatok pár whatsapp üzenetre, behúzom a sötétítőt, felteszem a cicás szemmaszkomat és alszom addig, ameddig csak tudok.
