3.30:
Megcsörren az ébresztő. Felkelek. Hallom, hogy a lakótársam most megy aludni. Jó neki! Irigy vagyok. Még én is tudnék. Főzök egy kávét. Felkontyozom a hajamat. Most éppen a banánkontyhoz van kedvem. Már egész sokféleképpen fel tudom tűzni a hajamat. Jó alaposan befújom hajlakkal, nehogy kilógjanak a babahajak. Nem akarom kihúzni a gyufát az "Image and Uniform" Rendőrségnél. Miközben a kávémat kortyolgatom, elkezdem sminkelni a szememet. Felkenem a barna szemhéjfestéket, a szememet kihúzom fekete tussal, felrakok több réteg szempillaspirált, elkészítem a szemöldökömet. Miután befejeztem a kávémat, megmosom a fogamat, majd felrakom az alapozót, bepúderezem az arcomat és jöhet a pirosító. A rúzs még várhat. Eszem pár falatot, mégsem indulhatok el otthonról éhgyomorral. Felöltözöm. A harisnyával elvacakolok. Végül sikerül elszakítanom immár vagy a 10. darabot ebben a hónapban. Vennem kell majd újakat. Felcsatolom a karórát, beteszem a fülbevalót. Bepakolom a bőröndömbe az utolsó darabokat, lezárom, majd gyorsan átnézem a kézipoggyászom, hogy benne van-e minden kötelező darab: mellény, kabincipő, crew pizsama, edényfogó kesztyű és az elmaradhatatlan piros kalap. Leellenőrzöm, hogy bepakoltam-e mindent a piros kézitáskába: pénztárca, a 7 repüléshez kötelező dokumentum, jegyzetfüzet, telefon. Miután megbizonyosodom róla, hogy minden rendben van és nálam van, elvégzem magamon azt utolsó harci simításokat, felkenem a piros rúzst, felveszem a piros magassarkút, összeütöm háromszor a sarkamat és már meg is érkeztem Óz birodalmába. Ja nem, a való élet ennél kicsit bonyolultabb. Helyette első körben lesétálok a lobbiba.
Tíz percet sem kell várnom és érkezik a kisbusz. A pakisztáni sofőr kiszáll, beteszi a nagy bőröndömet az utánfutóba, én pedig felszállok a buszra. Egy pár álmos arcú kolléga már unottan üldögél a buszban az előttük álló fárasztó napra gondolva, néhányan kifelé bambulnak az ablakon, van aki zenét hallgat, némelyek pedig a telefonjukat nyomkodják. Kényelembe helyezem magamat és gyorsan átnézem a safe talk-ot. Még csak két hónapja kezdtem repülni. Nem érzem magamat még 100%-osan magabiztosnak a safe talk-ot illetően, inkább átolvasom, míg a buszban ülök. Fél óra múlva megérkezünk a HQ-ba (vagyis a a cég székhelyére). Dubaiban ugyanis nem egyenesen a reptérre megyünk, hanem a HQ-ba, ahol az eligazító szobák is vannak. Látom, hogy van még 20 percem az E-gatem nyitásáig. Leülök és várok. Sok crew várakozik, épp egy forgalmas időpontban vagyunk ott. Jobb korábban érkezni, mint később, ugyanis az E-gate a járat indulása előtt 2 órával nyit, de 20 perccel később már be is zár. Ha azt lekésem, akkor buktam az egész járatot. Az pedig egy hiányzással jár és egy nem túl kellemes személyes beszélgetéssel a menedzseremmel. Arról nem is beszélve, hogyha lekésem a járatom, akkor felborul az egész beosztásom. Végre nyílik az E-gate. Az E-gate kártyámat használva átmegyek a kapun, odasétálok a bőröndjeimmel a szemben lévő automaták egyikéhez. Ott az ID kártyám segítségével becsekkolok a saját járatomra, kapok egy csomagcímkét a bőröndömre, azt ráragasztom, majd az automata szalagra ráhelyezem a bőröndömet és búcsút mondok neki egész Manchesterig.
Az automata elirányít a 22-es eligazító szobába, azaz briefing room-ba. Belépek, a 26 crew-ból, már legalább 20 bent van. Beállok a sorba az egyik kisfőnökhöz, aki leellenőrzi, hogy nálam van-e a repüléshez szükséges valamennyi dokumentum. Ha hétből akár egy is hiányzik, akkor nem repülhetek. Miután meggyőződik róla, hogy nem hagytam otthon semmit sem, beállok a másik kisfőnök előtt kígyózó sorba, aki az "Image and Uniform"-ért, azaz a precíz kinézetért felel. Felveszem a kalapot, bepózolok neki, megmutatom a körmömet, az órámat és az övemet. Ezek mind megvannak. A sálam is tiszta és rendesen vasalt, a harisnyám nem lyukas. Már csak a kisbőröndöm tartalmát kell megmutatnom neki. Igen, rendben, mindent elhoztam, ami szükséges. "Image and Uniform" szintén pipa. Már csak a purserhöz (járatvezető) kell odamennem, hogy feltegyen egy kérdést a safe talk-ból. Szerencsére tudok válaszolni a kérdésére. Kényelmesen leülök az asztalhoz és várom, hogy mindenki végezzen. Ekkor kezdetét veszi a briefing, vagyis maga az eligazítás. Itt sokszor sok fárasztó dolggal jönnek, tiszta agymosás az egész. Az egyik nagyokos beszédje közben nyílik az ajtó és megjelenik a kapitány és a másodtiszt. Ők is közölnek pár információt, többek között, hogy hány órás lesz az út, milyen magasan fogunk repülni, valamint milyen időjárási viszonyokra számíthatunk. Vége a briefingnek, irány a kisbusz, mely elvisz minket a hatalmas A380-hoz.
Megérkezünk a gépre, elnyargalok a számomra kijelölt ajtóhoz, lepakolom a kézipoggyászom, leveszem a kalapom és elkezdem a pre-flight check-et, vagyis meggyőződök róla, hogy a környékemen lévő minden vészhelyzethez szükséges kellék működik és fel van töltve. Zseniális, minden "vész-eszköz" - oxigén palack, tűzoltókészülék, zseblámpa stb - működik, jó helyen van, megfelelő mennyiségben. Majd a purser bemondja a PA-t (public announcement), kezdődhet a security search, vagyis a járat előtti repülőgép-biztonsági vizsgálat és ellenőrzés. Átnézek mindent a területemhez tartozó klotyókban, majd a területemhez tartózó kabinban, kinyitok minden kis rekeszt. Benézek a csomagtartókba. Sokáig tart, utálom ezt a részt. Majd egyenként kipakolom a takarókat és a fejhallgatókat az ülésekre. A kabinban minden rendben, kezdődik a beszállítás.
Az utasok elkezdenek beáradni a kabinba. Már ekkor ezren bombáznak a különböző igényeikkel, de nem baj, mosolyogva igyekszem teljesíteni őket. Először egy ijedt tekintetű alacsony férfi sétál végig bizonytalanul a folyóson, majd amint kiszúr, rögtön vízért esedezik. Majd egy magabiztos, magas fiatalember kér egy másik fejhallgatót, mivel amit ő kapott, nem működik. Egy középkorú nő az öklével ütögeti az ülésével szemben lévő monitort, hiú reményeket táplálva, hogy attól majd újra életre kel a lefagyott készülék. Hiába, újra kell indítani a leállt szórakoztatórendszerét. Egy hosszú szakállú arab férfi rámdurmog, hogy ültessem el a felesége mellől a pasikat. Mindeközben egy kínai hölgy szeretne a barátnője mellett ülni, európai apuka egy székbe ülteti mindkét gyerekét, közben félvállról odakurjant, hogy meleg tejet szeretne a porongyainak. Ezzel egy időpontban egy kínai asszony forró vízért kiált, amivel arra bátorítja a barátnőjét, hogy az meg cup noodle-lel próbálkozzon. Ez a cup noodle az instant tésztaleves, amit minden ázsia járaton tartunk. Úgyhogy bocsánat, de nincs cup noodle Manchasterbe menet. Végül nagyjából mind a 489 utas ül végre a popóján. Kiosztjuk a meleg törölközőket. Következő körben a menüket és leszállókártyákat adjuk oda a nem Európai Unió beli utasoknak. Ketten elindulnak a játékos puttonnyal, hogy a gyerekek se unatkozzanak. Éppen egy kifestőt készülök átnyújtani egy 6 év körüli copfos kislánynak, amikor beindul a biztonsági videó. Mindent abba kell hagyni és beállni az ajtó mellé mozdulatlanul addig, amíg vége nem lesz a videónak. Közben megszabadulok a kalapomtól. A biztonsági videó lejátszása közben elkezdünk gurulni. Na innentől vagyunk fizetve. Már legalább fél 9 van. Miután mindenki tájékozódott róla, hogy hogyan viselkedjen kényszerleszállás vagy nyomáscsökkenés esetén (kétlem, hogy bárki is figyelne a videóra), végigjárom a kabinomat és meggyőződöm róla, hogy mindenki be van csatolva, székek egyenesben, redőnyök felhúzva, elől a csomagok eltüntetve, majd én is leülök a jump seatem-re, leadom a drótot, hogy az én területem rendben van és várok a felszállásra.
Miután a kapitány megadja az engedélyt, elhagyjuk a jump seat-et, átveszem a magassarkúmat a kényelmesebb lapos talpú szintén piros kabincipőmre, leveszem a blézert és felveszem a mellényt. Aztán kezdődhet a szerviz. A hét órás járat alatt nem sok idő van unatkozni, mert egyik szerviz után jön a másik. Én nem bánom, mert legalább észre sem veszem és már Manchesterben vagyunk. Fél órával a landolás előtt elhangzik a kapitány beszéde a hangosbemondóban, ami valójában az utasoknak szól, de ez egy jel számunkra, hogy indulhatunk visszaöltözni magassarkúba és blézerbe. Ez egy jó jel. Azt jelenti, hogy kb 30-40 perccel később leszállunk. Összegyűjtöm a kabinomban a takarókat, majd a fejhallgatókat és a legvégén ismét meggyőződöm róla, hogy landoláshoz is minden tökéletesen biztonságban és rendben van-e. Ezzel is kész vagyunk, leülök a jump seat-emre és várok a landolásra. Leszállunk, leparkolunk, felveszem a kis kalapomat és elbúcsúzom az utasoktól. Néhányan kedvesen rámmosolyognak és megköszönik a járatot. Ekkor még mindig nem vagyunk kész. Összegyűjtjük a maradék takarókat, fejhallgatókat és végre szállhatunk ki a gépből és irány a szálloda. Bár nem volt annyira egyszerű, mint Dorothynak, pár sarokösszekoppantásnál többet kellett tenni érte, azert csak sikerült megérkezni Manchesterbe.
