Ez a kérdés foglalkoztatott, mikor megláttam egy előző bejegyzéshez írt kommentet, ami a következőképpen hangzott: "Csekély szellemi kapacitással megáldott lányok..." "Alapvetően szar munka, a kelet-európai bérszínvonalhoz képest jó fizetéssel... Otthon, Jászkarajenőn elő lehet adni, hogy milyen csillogó életet él az illető." "...repkedni, WC-t pucolni, kávét és teát felszolgálni a levegőben." Nem tudtam nem elgondolkodni a kijelentésein és azon, hogy az illető, akinek semmi köze a repüléshez vajon milyen háttérismeret alapján írta, amiket írt. Az első általánosítása annyi, hogy a sztyuvi lényegében egy buta liba, míg a második megállapítása, hogy légiutas-kísérőnek lenni egy borzasztó meló kevés fizetéssel. Ezt a két állítását kísérelem megcáfolni vagy legalábbis korrigálni őket.
Nyilván mint minden munkakörnyezetben itt is vannak kevesebb ésszel megáldott emberek. Fiúk és lányok egyaránt. Nem csak nők dolgoznak ebben az iparágban. Azonban rengeteg művelt és intelligens crewval találkozni. Legtöbbjük rendelkezik legalább egy diplomával. Olyan is akad aki fogásznak vagy ügyvédnek tanult otthon, mégis ezt a szakmát választotta. Nem mindenkinek való az irodai élet egyhangú rutinja. Van, akit a folyton pezsgő változatosság mozgat előre. Jómagam egy hónapot töltöttem irodai munkával a repülés előtt, amikor rájöttem, hogy az nem nekem való. Így emelt fővel kisétáltam onnan és egészen a COVID kitöréséig be sem tettem a lábamat egy multihoz sem. Nem mindenki azért megy légiutas-kísérőnek, mert jobb nem jutott. Arról nem is beszélve, hogy ebbe a munkakörbe sem egyszerű bekerülni, itt is óriási a szelekció, több fordulós interjúkkal, így nem vesznek fel akárkit. Egyszerűen páran úgy vagyunk vele, hogy ahelyett, hogy az irodában ücsörögnénk hajlott háttal és szemüveggel a monitor előtt, inkább csinos egyenruhában vonulnánk végig a világ különböző repterein. A viccet félretéve, aki ezt a munkát választja, az eleve egy befogadó ember, aki nyitott arra, hogy megismerjen tőle távol álló kultúrákat, vallásokat, szokásokat. Ezeket nem mindenki tudja befogadni. Hiszen mind ismerjük azt a fajta magyar embert, aki kolbászt és paprikás csirkét keres külföldön. Aki ezt a munkát választja, tudatosan nem akar a napi rutin rabjává válni, nem akarja azt az életet hajszolni, amikor minden héten a pénteket kell várni és tulajdonképpen csak a hétvégékért élni. Ezek az emberek szeretik a változatosságot, szeretnek nap mint nap új emberekkel megismerkedni és szeretnék bejárni a világot. Valamint ott vannak azok a crew tagok, akik fejletlenebb országokból jöttek. Ők sem azért vannak itt, mert olyan buták, hogy másra nincs esélyük, hanem egyszerűen a saját országukban nincs lehetőségük feljebb kapaszkodni a társadalmi ranglétrán. Mint például Indiában, Pakisztánban és egyéb szegényebb országokban.
Kemény tréning előzi meg a munkába állást. Itt megtanulunk tüzet oltani, megismerkedünk különböző gyógyszerek neveivel és funkcióival, valamint, hogy hol találjuk meg őket a gépen. Megtanítják, hogy különböző vészhelyzetek esetén hogyan kell viselkedni és miként kievakuálni a gépből akár 600 embert 2 perc alatt. Megtanítják hogyan kell levezetni szülést vagy újraéleszteni valakit. Évente újra és újra le kell vizsgáznunk a tananyagból, mind az elméleti, mind a gyakorlati részéből.
A másik kérdés, hogy ez a meló annyira rettenetes lenne pocsék fizetéssel? Ha csak a kelet-európai mértékhez képest felelne meg a fizetés, akkor miért megy oda annyi crew Ausztráliából és Nyugat-Európából is? A fizetés egyáltalán nem rossz dubai mércéhez képest sem. Először is adózni nem kell, így nem vonnak le semmit a keresetből. A cég biztosít szállást vagy lakhatási támogatást, így albérleti- és rezsidíjak sem terhelnek. Ezen kívül különböző juttatások járnak, mint például teljes körű egészségbiztosítás.
A munka valóban kemény és fárasztó tud lenni, de ezt a WC pucolós részt nem is értem. Látott már valaha bárki is WC kefét egy repülőgép mosdójában? Mert én még nem. Hiába olyan ez a légkör olykor, mint a katonaság, azért nem kényszerítettek még soha senkit arra, hogy puszta kézzel sikálja a WC-t. Azt meg már korábban többször is kifejtettem, hogy a munka nemcsak kávé és tea felszolgálásából áll. Igen, vannak szervizek, amiket végigtolunk, végigcsinálunk, de alapvetően nem azért vagyunk a gépen. Az éves ismétlő vizsgán nem azt tesztelik, hogy hogyan készítek cappucinót, hanem hogy hogyan mentek életeket, ha a szükség úgy hozza. És igen, születnek gyerekek 12 kilométerrel a föld felett, kapnak az emberek szívrohamot és rogynak össze, sőt tüzet is kellet már oltani.
Emlékszem, mikor egy-egy layoveren kimerülten az ágyamban feküdve átsuhantam a social medián és más sem jött velem szemben egy időben, mint az összes volt osztálytársam és egyetemi ismerőseim képei, ahogy éppen boldogan vigyorognak a jegyesükre, vagy sétálnak az oltár elé, esetleg a sokadik kisbabájukat tartják a karjukban. Én szingli voltam és nagyon boldog. Tudatosan választottam ezt az életformát. Örültem, hogy nekem nem kell a húszas éveimben megállapodnom és trutyis pelenkákat cserélgetnem. Ezekkel semmi gond nincs persze, de mindenki más tempóban jut el idáig. Én még nem álltam készen és elégedett voltam az akkori életemmel. Örültem, hogy utazhattam, hogy befogadhattam más szokásokat, számomra teljesen más világokat és nem fogok hazudni, élveztem a bulizást is.
Azt pedig le kell szögezni, hogy ez nem csak egy munka, hanem egy életstílus is. Pár év elteltével hozzá lehet szokni az állandó utazáshoz, a folyton változó műszakokhoz és ahhoz, hogy akkor alszol és eszel, amikor éppen lehetőséged van rá.
Az általánosítás, miszerint ebben a szakmában buta emberek dolgoznak egyáltalán nem igaz. Egyszerűen sokan egy más életforma utáni vágyat hajszolnak, mikor ezt a hivatást választják. A munka pedig igenis kemény tud lenni, de egy sztyuvi elsősorban nem az utasok kényelme érdekében van a gépen, hanem azért, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén megmentse őket.
