Sakura, kimonó, umeshu, szusi, sinkanszen, szentélyek, Pokémon, zenélő WC-k, bambusz, gésák, zöld KitKat, Royce csoki. Ez mind Japán. Ha Japánra gondolok, a legelső kép ami felvillan lelki szemeim előtt egy rózsaszín, virágzó cseresznyefákat felsorakoztató utca, melynek járdáit kecsesen lépkedő, színes kimonóba öltözött gésák lepik el. Hófehérre festett arcuk alig látszódik a lehorgasztott fejüktől. Magas talpú szandáljaikban nehezen lépkednek, egy ernyőt tartanak a fejük felett, hogy azzal védjék magukat a nap sugaraitól. Ma már nem ez a tájkép fogadja a turistákat, de a második világháború előtt valahogy így nézhetett ki Kiotó gésanegyede.

A sakura a cseresznyevirágzást jelenti, ami tavasszal szokott beköszönteni. Ilyenkor gyönyörű fehérbe, rózsaszínbe és lilába öltözik az egész ország. A japánoknál ez egy óriási eseménynek számít. Megjelenik a kultúrában is, mint például a festményeken vagy akár a gasztronómiában is. Átvitt értelemben a megújulást is jelentheti a sakura. Imádtam ebben az időszakban csatangolni japán kisvárosokban, mint például Narában. Nagyon hangulatos és gyönyörű ilyenkor minden.

Az umeshu a japán szilvabor, ami valójában egy édes szilvalikőr. A borhoz nem sok köze van, de mégis így fordítják. Az ume nevű gyümölcsből készül, amit szoktak japán barackként és kínai szilvaként is fordítani. A szupermarketekben tejesdobozban is árulják, ami lényegesen olcsóbb, mint a turistáknak szánt duty free-s márka. A másik előnye a nem túl elegáns kinézetnek, hogy tejnek álcázva így be lehetett csempészni Dubaiba az "alkoholtilalom" idején.

A szupergyors japán vonatot nevezik sinkanszennek. Valójában ez egy téves kijelentés, ugyanis a vasúthálózatot hívják így eredetileg, azonban a köznyelvben mindenki a vonatra használja ezt a szót.

Japánban WC-re menni egy külön élményt jelent. Bár aki először lát ilyet, annak elég macerás lehet olykor rájönni, hogy hogyan kell használni. A WC lehúzó gomb mellett van még nagyjából 5-6 másik gomb is. Ezek a klotyók mindent tudnak. Még zenélnek is, ha valaki esetleg a kellemetlen zajokat szeretné elnyomni. Illatosít, fertőtlenít, mindent csinál, amire csak szükség van. Még a plázákban is ilyenek vannak. Kész szórakoztatóipar.

Ezek a japán járatok nagyon egyszerűek voltak. A japánok illedelmesek, udvariasak, csöndesek, nem nagyon panaszkodnak. Legalábbis külföldiekkel nem szeretnek beszélni. Kissé xenofóbok. Már a járaton nagyon jó a kaja, még turistán is. Emlékszem, mikor már business classon dolgoztam és csináltam a hajnal 3-kor induló japán járatokat. Turistán ebben az időpontban mindig reggelivel kezdtek. Meleg ételt szolgáltak fel és lehetett választani egy nyugati stílusú étel között (ami valami tojásféle volt mindig, mint például rántotta) vagy a japán reggeli között. A menü évekig változatlan maradt, mindig teriyaki lazacot szolgáltak fel rizzsel. És nagyon finom volt. Annyira ízlett, hogy minden egyes alkalommal felajánlottam, hogy inkább lemegyek (azért le, mert a két szintes A380-on alul van a turista, felül pedig a prémium osztályok) és segítek a teli economy osztályon letolni egy reggeli szervizt, ahelyett, hogy fent businessen pletykálkodtam volna egy konténer tetején a galleyben. Ugyan, ott mindenki aludt ilyenkor. Semmi dolgunk nem volt a járat első pár órájában. A businessen az első szerviz csak egy lite bite elnevezésű harapnivaló volt. Igaz ebből is volt 4 féle opció, amiből 3 meleg étel, viszont hajnal fél 4-kor inkább pihenni vágytak az emberek, nem kajálni. Ezért a business class crew csak üldögélt a business fedélzeti konyhán és tömte magát az el nem fogyasztott lite bite ételekkel. Én pedig lelkesen leszaladtam a dzsungelba segíteni. Legalább addig is telt az idő. A turista szerviz végeztével pedig mindig vittem magammal egy lazac teriyakit. Már csak azért megérte lemenni.

Egyébként business-en is elképesztő ételeket osztottunk ki japán járatokon. Mint már korábban említettem, először hajnal fél 4-4 körül egy lite bite szervizzel kezdtünk, ami így hajnalok hajnalára egy nagyon egyszerű munka, mert az emberek 80%-a csak aludni akar, nem lakmározni. Természetesen azért a rettenetes USA járatokon a lite bite-ot is mind felzabálták. Más járatokon azért nem. Ez a lite bite inkább olyasmi, mint egy kiadósabb nasi. Nem főételeket szolgálunk fel, hanem csak valami apróságot, hogy ne unatkozzanak az utasok. A japán járatokon hideg ételként egy kisebb szusitálat vittünk ki. Meleg ételek közül volt yaki udon, ami egy tésztaféle, egy csirke katsu rizzsel, ami olyan mint a japán rántott csirke és valami marhapite szerűség a fehér embernek. Az ebéd szerviz aztán megint egy külön kategória. Bár itt is választhattak, hogy ők japán vagy western menüt kérnének inkább. Ha a westernt választották, akkor ment ugyanúgy minden, mint a legtöbb másik járaton. A japán menüt azonban sokkal egyszerűbb volt számunkra kivitelezni, mert ennél a lehetőségnél rápakoltak mindent egy tálcára és nem kellett minden fogást külön kihurcolni nekik. A jobb felső sarokra helyeztük a miso levest, amit azért a western levessel együtt fel kellett melegítenünk, mielőtt tálaltuk, így ez a része többlet munkát jelentett annak, aki a konyhát üzemeltette. Egy másik kis tálkában a leves alatt egy soba noodle szerűség helyezkedett el. Középre egy nagyobb főételt helyeztünk, természetesen az is valami tipikus japán kedvenc és még volt mellette egy jellegzetes japán desszert, ami egy gyurma szerű gombócra emlékeztetett. A japán járatokon a szokványos tea és kávé mellé japán zöld teát is szolgáltunk fel, amit külön speciális japán kancsóban kellett kivinni és hozzávaló kis csészébe tölteni.

Első japán utam alkalmával még nem nagyon ismertem a japán konyhát. Így mindenáron szusit akartam enni. Ekkor még minden alkalmat kihasználtam, ha a crew együtt ment vacsorázni, így én is becsatlakoztam hozzájuk. Nagy naivan azt gondoltam, hogy biztosan minden étteremben lehet rendelni szusit is. Akkor még nem tudtam, hogy Japánban az éttermek kínálata tematikusan működik. Általában egy féle ételre specializálódnak és másfélét nem is lehet rendelni. Például vannak külön szusi éttermek, ahol csak szusit kapni, máshol csak japán curryt találni az étlapon, megint máshol pedig különböző ramen leveseket szolgálnak fel. Én nagyon rá voltam készülve a szusira, azonban az egyik elsőtisztnek határozott elképzelése volt arról, hogy melyik helyre menjünk vacsorázni és meggyőzött, hogy ő mutat egy jobbat, ami a Kansai régióban egy nagyon népszerű eledel, így Oszakában azt kell enni. Hát jó, legyen. Megkóstolok én mindent. Így ismerkedtem meg a híres okonomiyakival, amit japán palacsintaként vagy japán pizzaként is szoktak emlegetni. Sosem sikerült megszeretnem. Lehet csak azért, mert az agyam annyira rá volt már hangolódva a szusira, hogy semmi mást nem bírtam befogadni. Ez az okonomiyaki lisztből, tojásból, káposztából, pár egyéb jellegzetes japán hozzávalóból áll, valamint plusz ízesítésnek azt raknak még bele, amit az ember csak kíván. Ez lehet polip, tintahal, sajt, hús vagy zöldség, sőt olyat is láttam, aminek a tetejére még ázsiai tésztát is szórtak.

Első tokiói járatomon szokatlan módon történt velem egy kis incidens. Általában a japán járatok voltak a legnyugisabbak, a legkedvesebb utasközönséggel. Nekem valahogy pont sikerült kifognom az egyetlen kretént, ami 5 évente egyszer fordul elő egy japán járaton. Viszont nem is japán, hanem valami kelet-európai nemzet fia volt ez a nem túl kedves ember. Nem maradt már a rántottából, csak az omlettből szintű problémája volt, erre ő nagyon feldühödött és nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágott hozzám (pedig aztán a repülős kajáknál a rántotta és az omlett között sok különbség nincsen, mindkettő porból készül és gusztustalan). Ekkor bukkant fel a hős egyiptomi fiú, aki kihasználta az alkalmat, hogy megmutassa, hogy ő egy erős férfi, aki meg tudja védeni a nőket. Hirtelen a semmiből ott termett mellettem ez az egyiptomi kolléga, mert éppen észrevette, hogy csatázom Dusánnal. A megmentésemre sietve gyorsan közém és Dusán közé ugrott, a vállait hátratolta, a mellkasát kidüllesztette, a karját kissé behajlította, hogy a kigyúrt bicepszei egyértelműen észrevehetőek legyenek és megkérdezte a megszeppen szerbet, hogy akkor van-e valami probléma. Majd a járat folyamán tett róla, hogy én elkerüljem azt az embert és mindig ő ment arrafelé helyettem. Ennek az "önzetlen" body guardoskodásnak az lett az eredménye, hogy az egész layover alatt nem tudtam megszabadulni tőle.

Aznap este elég későn érkeztünk a hotelbe, viszont én meg mindenképpen el akartam menni a világ legjobb szusiját vacsorázni, főleg, hogy a hotelünk a Roppongi sarkán állt. Az egyiptomi fiú velem tartott. Ezzel nem is volt még semmi baj. Ettünk egy jót, majd egy hangulatos bárban még legurítottunk két korsó sört és visszasétáltunk a szállásra. Én elterveztem, hogy másnap majd elmegyek egyedül várost nézni. Azonban az egyiptomi fiú még aznap este a lelkemre kötötte, hogy ha felébredek, akkor majd írjak neki mindenképpen és akkor majd mehetünk együtt várost nézni. Mivel nem akartam vele menni és próbáltam lerázni, ezért azt mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy megyek várost nézni, lehet, hogy aludni fogok, még nem tudom, de persze majd mindenképpen írok neki, mikor felkelek. Az volt az én nagy titkos tervem, hogy majd szépen felkelek kora reggel és gyorsan lapítva elsunnyogok. A jetleggel nem számoltam. Körülbelül délelőtt 11-kor sikerült prezentálhatóvá varázsolnom magam. Eszemben sem volt szólni az egyiptomi fiúnak. Kiosontam a szobámból, gyors léptekkel elszáguldottam a liftig, minél gyorsabban és feltűnésmentesen távozni akartam. Erre mikor kinyílt a liftajtó ki ült velem szemben a lobbiban? Hát az egyiptomi fiú. Én nem tudom mióta üldögélhetett az ott, de így nem maradt sok választásom, jött velem. Még meg is kaptam a magamét, hogy miért nem írtam neki és így micsoda mázli, hogy összefutottunk a lobbiban. Óriási mázli, gondoltam magamban. Mérges voltam, mert nem vágytam a társaságára. Az egész városnézés alatt rémesen idegesítő volt, mert mindenért fizetni akart, úgy, mintha a barátnője lennék. Ráadásul meglepetésekkel is előállt visszafelé a járaton, hozott japán zöld teás KitKatot és egy szusi boxot is. Úgy alakította a szüneteket, hogy együtt legyünk pihenőn, így az egész járaton nem tudtam lerázni. Visszatértünk a sivatagi otthonunkba és ő már rögtön aznap whatsapp üzenetekkel bombázott, hogy ő mindenképpen látni akar. Eltelt egy hét, visszatértem valami másik járatról, viszont landolás után belenyilallt a vállam környékébe egy akkora fájdalom, hogy mozdulni alig bírtam. Gondoltam majd kialszom magam és jobb lesz. Nem lett jobb. Ráadásként az alsó hasam tájékán is annyira fájt valami, de kegyetlenül, hogy csak összegörnyedve tudtam járni. Ez a fiú meg egész nap írogatott, hogy találkozzunk. Én őszintén megírtam neki, hogy mozdulni sem tudok, annyira rosszul vagyok. Ő hősiesen felajánlotta azonnali segítségét. Akkor még a távoli sivatagban laktam és én hiába mondtam az egyiptomi srácnak, hogy ne gyere ide, megoldom, nem hallgatott rám, neki jönnie kellett valami csodakenőccsel a vállamra. Miután elküldtem, hogy nagyon rosszul érzem magam és lefeküdnék aludni, felajánlotta, hogyha nagyon rosszul lennék, akkor csak szóljak neki, elvisz sürgősségire. Én esküszöm nem akartam szólni neki, de mikor lefeküdtem aludni, egyszerűen nem találtam olyan pozíciót, hogy ne fájt volna mindenem. Így kínomban felhívtam, hogy vigyen kórházba. Azt hozzá kell tennem, hogy ahol akkoriban laktam taxit sem volt egyszerű hívni és még egyik barátnőmnek sem volt kocsija. Így eljött értem kocsival és elvitt az éjszakai ügyeletre. Ennyi segítség bőven elég is lett volna, küldtem haza, hogy most már megleszek itt egymagam is, nehogy megvárjon. Hiába küldtem, nem ment, Ott maradt a kórházban reggelig. Én meg olyan gyenge voltam, hogy nem volt erőm vitatkozni vele. Ezek után persze képtelenség volt lerázni. Majd amikor egyre terhesebbé vált a nyomulása és megmondtam neki, hogy bocs, de én nem akarok tőled a barátságon kívül semmi mást, akkor hirtelen bekattant és elmondott mindenfélének. Nagyon nem zavart, örültem, hogy megszabadulok tőle. Még azért kaptam tőle pár mérges üzenetet, hogy én mit képzelek magamról, mikor ő mindent megtesz értem. Egy életre megtanultam, hogy jobb messziről elkerülni ezeket az arabokat, mert még egy egyszerű emberi figyelmességet is bátorításnak vesznek. Ha nem kezelik őket kifejezetten bunkó módra, akkor az életben nem lehet megszabadulni tőlük. Ez is folyton erőszakoskodott, hogy találkozzunk, eljött a lakásomra, úgy, hogy nem is hívtam, sőt kifejezetten elutasítottam. Ráadásul pont az incidens előtt két nappal rámírt (mikor nem írogatott?), hogy találkozzunk, én pedig megmondtam neki, hogy nem érek rá, mert pasizom. Ami talán nem is volt igaz, de gondoltam ezzel majd kapcsol, hogy van valakim és békén hagy. Hát nem hagyott. Ezeket a fajta embereket lehetetlenség levakarni.

Pár hónappal később az akkori lakótársam, egy görög lány is repült vele véletlen. A srác ugyanúgy rászállt az egész layoveren, mint ahogyan anno velem tette. A görög lány sem akarta vele tölteni a layoverét, de pont összefutottak a lobbiban. Lehet ennek a fiúnak ez volt a stratégiája. Órákig üldögélt a lobbiban, míg a kiszemelt áldozata meg nem érkezett. A lány csak vásárolni akart menni, mert már ezerszer járt abban a városban és mondta is a fiúnak, de az ahogy eddig, most sem hárított, lelkesen követte oda is. A görög lány talált egy márkás, drágább napszemüveget, ami megtetszett neki, viszont hezitált rajta, hogy megvegye-e. Erre az egyiptomi fiú kikapta a kezéből, odavitte a pénztárhoz, kifizette és odaadta a lánynak a napszemüveget, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A lány köpni-nyelni nem tudott, ideje sem volt arra, hogy megakadályozza a fiút, szinte sokkot kapott a döbbenettől. Most mégis mit képzel ez az ember, hogy majd egy napszemüveggel megvásárolhatja magának? Erre nem volt más választása, ha már a fiú csak úgy megvásárolta, akkor eldöntötte helyette, hogy kell neki az a napszemüveg, így egyértelműen oda akarta adni neki az árát. A fiú tiltakozott. Nem akarta elfogadni a pénzt. Miért kell valakit ilyen kínos helyzetbe hozni? Visszafelé pedig az egész járaton a lány körül sündörgött, ahol az többször is nyomatékosan megmondta neki, hogy kifizeti a napszemüveg árát. A fiú továbbra sem akarta elfogadni a pénzt. Dubaiba visszatérve az egyiptomi fiú elkezdte küldözgetni az üzeneteit, hogy találkozzanak. A görög lány nem akart tőle semmit. Erre a srác bepöccent, hogy mit képzel, mikor ő napszemüveget is vett neki. A lány ismét felhozta, hogy ő kifizeti neki azt a rohadt napszemüveget, mint már ahogy annyiszor próbálta korábban is, csak hagyja már békén. Jó rendben, a fiú kitalálta, hogy akkor találkozniuk kell személyesen és akkor a lány oda tudja adni neki a pénzt. Nem, arra semmi szükség, hogy találkozzanak, majd átutalja neki az összeget. Erre a srácnak mindenféle problémája adódott az utalással, hogy az neki mért nem kényelmes és az semmiképpen sem fog működni, úgyhogy azt inkább ne. Még vagy hetekig húzódott az ügy, míg valahogy azért csak sikerült egy megoldást találniuk és a lánynak nem kellett találkoznia vele.

A legviccesebb layoveres új évi éjszakámra egy japán városban, Naritán került sor. Erre a járatra bejelentkezett az akkori mexikói haverom, aki gondolt egyet és elkísért utasként a 24 órás ott-tartózkodásra. Azt persze nem kérdezte meg, hogy én mit szólok hozzá, csak úgy jött. Nem baj, legalább nem unatkoztam szilveszterkor. Este 7 körül érkeztünk meg a naritai reptéri Hilton hotelbe és kb 10 fővel a crewból megbeszéltük, hogy bemegyünk Narita városba vacsorázni és karaokézni, ha már éppen új év napja van. Hiába kerestünk éttermeket, mind tele volt. Pedig egymás mellett sorakozott fel rengeteg vendéglő és mindbe betértünk. Szilveszter este ennyi főnek egyszerre foglalás nélkül lehetetlen küldetésnek bizonyult találni bármit is. Közöltem a mexikói haverommal, hogy nekem ebből elegem van, másnap reggelre sem fogunk így semmit sem találni, szakadjunk le a crewról, kettőnknek több esélyünk lesz rábukkanni valami helyre. Kevesebben sikeresebbek is voltunk, betértünk egy étterembe, ahol nyers lóhússal búcsúztattuk az óévet. Vacsora után átsétáltunk a Cage-be találkozni a többiekkel. Itt mindenféle légitársaság crewja gyűlt össze, hogy egyéb társaság híján idegenek között töltsék az év utolsó napját. Cseppet sem éreztem magam ettől depressziósnak. Nem is maradtunk sokáig, mert elég lehangoló volt a bár aznap este. Így úgy döntöttünk, hogy még éjfél előtt visszatérünk a hotelbe és majd ott a bárban rendelünk egy üveg pezsgőt és ezzel majd ki is pipálhatjuk a szilvesztert. Egy cseh lány a crewnkból úgy döntött, hogy ő is velünk tart, így mi hárman visszaindultunk és időben elértük a buszt, ami még éjfél előtt letett minket a hotel előtt.

A hotelbe érve arra gondoltam, hogy ki tudja hol van éppen a szilveszteri buli, lehet, hogy nem a bárban, hanem valahol máshol, így mivel még volt 20 percünk éjfélig, letámadtam gyorsan a recepciót, hogy van-e valami hely nyitva a hotelben, ahol inni tudunk. Erre a japán kislány csodálkozva rázza a fejét, hogy nem, nem tudunk úszni, mert a gym már zárva van. Hiába ismételtük és próbáltuk elmutogatni, hogy mi inni akarunk, ő továbbra is lelkesen rázta fejét, hogy nem tudunk már úszni, mert a konditerem már bezárt. Valószínű, hogy szilveszter estéjén 20 perccel éjfél előtt úszni akarunk. Mindegy, hát errefelé nem beszélnek annyira jól angolul.

Azért nem volt olyan nehéz megtalálni a bárt, így nélküle is sikerült. A mellettünk lévő asztalnál egy magas, szőke fehér bőrű, fiatal fiú üldögélt, a betolt székekből ítélve egyértelműen egymaga. Amint mi hárman letelepedtünk a mellette lévő asztalhoz, azon nyomban hozzánk szólt valamit, amire én megkérdeztem tőle, hogy egyedül van-e. Igen, egy üzleti úton van itt Amerikából, nem ismer itt senkit. Miután meghallottam, hogy szegény a szilveszter estét egyedül tölti egy távoli országban, megsajnáltam és meginvitáltam a mi asztalunkhoz. Végül is a cseh lányt is csak egy órája ismertük, ha úgy vesszük. Nem is volt rossz ötlet, mert lelkesen elkezdte rendelni az Asahikat és a szakét. Éjfélkor pedig a hotel is megajándékozott minket pezsgővel. Szépen be is csiccsentettünk mindannyian. Majd valamikor 1 körül szegény fiú elkövette azt a hibát, hogy elment WC-re. Kérdezte, hogy ugye azért megvárjuk. Persze, egyértelmű. Miután a fiú elrohant a mosdóba, a cseh lány közli velünk, hogy ő nagyon fáradt és nem akarja itthagyni csak úgy szó nélkül ezt a fiút, de menni akar a szobájába aludni.

-Jó nem baj, menjél csak, majd mi megvárjuk.

Fél perccel a lány távozása után én is hirtelen nagyon elálmosodtam és közöltem a mexikói haverommal, hogy én is menni akarok, mert nagyon elfáradtam. Ő csak bólogatott, hogy nem baj, menjek csak, majd ő megvárja a fiút. Viszont 10 másodperccel később a nyomomba eredt, mert attól félt, hogy majd úgy kidőlök, hogy nem engedem be a szobába, amikor kopogtat. Szegény fiút jól magára hagytuk, dehát hashtag crewlife.