Kenguru, koala, shiraz, avokádó, isteni reggelik, steak, mérges kígyók és pókok, szörföző Adoniszok, tengerpart, mate (májt), jó pasik, sokszínűség, ázsiai kaja, tolerancia, egészséges emberek... Ezek ugranak be először, ha Ausztráliára gondolok. Nagyon nagy kedvencem az a hely. Ha nem lenne annyira távol mindentől, akkor még akár azt is el tudnám képzelni, hogy ott éljek.

Kell egy kicsit denisztinációkról is írni, meghát kell egy pár képet is felvonultatni egy blogban. Ha már ennyit ostoroztam az amerikai járatokat, akkor ideje egy kis pozitivizmust is beleszőni a képbe. Ausztrália... USA... Dubaitól mindkettő nagyjából egyforma távolsagra fekszik, ugyanazt a szervít visszük végig, ugyanannyi pihenőt kapunk, mégis ég és föld a különbség a két járat között. Ausztrália is fizikailag fárasztó, de ez legalább lelkileg nem terhel meg. Itt nem akarják kiszipolyozni a véredet.

Ausztráliának van egy különleges spiritusza, egy pozitív légköre, amitől az ember mindig jól érzi magát, amint beteszi a lábát a kontinensre. Mindig is imádtam odarepülni, habár ahhoz, hogy elérjük a nyüzsgő dél-keleti partot elég hosszú utat kellett megtenni (kb 14 órás járatok) és sokat is kellett dolgozni a 3 szervíz miatt. Igy mindig elég fáradtan landoltam, valamint odaérve a jetleg is legtöbbször megnehezítette az életem, mégis megérte. Sosem felejtem el azokat az álmatlan éjszakákat a Hilton Hotelben, mikor éjjel 1-kor nyitott szemmel csak a plafont bámultam, akárhogyan próbáltam elaludni, nem ment. Reggel 4-kor viszont már jött a wake up call, menni kellett Aucklandba, Új-Zélandba.

Ezt az egész Melbourne-Auckland 5-6 napos utat Dubaiból reggel 10-kor indítjuk, ami még nem is vészes egyáltalán, ez ugyanis egy reggel 6 órás ébredést jelent. Melbourne-i idő szerint valamikor kora reggel, olyan 6 óra körül landolunk. Természetesen egy 14 órás járat után az ember lánya, akárhogy is vesszük, csak elfárad. Így reggel 8-kor, mikor a crew megérkezik a hotelba, már mindenki alig áll a lábán. Hiába, Dubaiban ilyenkor már elmúlt éjfél. Nem lehet kibírni az egész napot egy kis szunyókálás nélkül. Úgy érzem mindjárt összeesem, de várni kell még a check-in-re. Sokan vagyunk. 26 főt sokáig tart becsekkolni. Nagyon szépen ki van találva annak a sorrendje is, hogy kik veszik át elsőnek a szobakulcsot. Mint a katonaságnál, itt is rang alapján működik minden. Előszor a kapitány és az elsőtiszt foglalhatják el a szobájukat, majd a purser és a 3 kisfőnök, után jöhetnek a dolgozók az első osztályról, aztán jöhet a business class crew és végül a túrista osztály kemény harcosai. Azt gondolnánk, hogy ez a rangléta legalja, de valójában nem, létezik még egy titokzatos személy az A380 labirintusában. Ez pedig a mosolygós filippina lány, aki minimálbérért takarítja az óriási Airbus zuhanyzófülkéjét (meg olykor a toiletteket is). Ezen a járaton ketten vannak a kötelező pihenők miatt. Ők csekkolnak be utoljára. Ők nem kapnak külön szobát, nekik osztozkodniuk kell.

Miután eljön az én köröm, odasétálok a recepcióra, átveszem a szobám kulcsát egy borítékkal együtt, benne az ausztrál dollárokkal, amit a layoverre kapunk. Beszállok a liftbe, megnyomom az 5-ös gombot, felérek, hirtelen ráeszmélek, hogy a bőröndömet lenthagytam a lobbiban, így mehetek vissza. Ismét lent, felveszem a bőröndöm, ismért teszek egy próbát, végre sikerül bejutni a szobámba. Lehányom a sarokba a blézerem, ledobom a kalapom az asztalra, már készülök nekivetkőzni, ekkor megreccsen a zár, nyílik az ajtó. Nem értem, hogy juthat be valaki kártya nélkül. Egy másik lány a járatról érkezik a szobámba. Neki is ugyanazt a szobaszámot adták tévesen. Sajnos ritkán, de ez is előfordul. Ő is meglepve néz rám, majd távozik és elintézi ezt a malőrt ő. Én már nem megyek sehova, hanem csak belakatolom az ajtón a zárat. Még zuhanyozni sincs kedvem, csak beájulok az ágyamba, az ébresztőt beállítom 11-re, hiszen nem lehet átaludni az egész napot, különben teljesen felborul a ritmusom és kárba vész a layover. Viszont a testem azt gondolja, hogy éjszaka van (mivel Dubaiban valóban az van ebben az időben), így nem tud magához térni. Hiába szólal meg 11-kor az ébresztő, egyszerűen olyan fárdtság tőr rám, amit még soha az előtt nem éreztem, ezt a fajta bágyadtságot csak a jetleggel lehet megtapasztalni, így akárhogy is próbálkozom, nem tudok kikelni az ágyból. Na jó, akkor még egy fél órával későbbre állítom az ébresztőt. Pedig én aztán nem vagyok az a snoozolós típus. Amint megszólal az ébresztőm, azonnal kinyomom a telefonom és kipattanok az ágyból, nem fekszem még ott fél óráig, hogy még háromszor megszólaljon az ébresztő. Ez a jetleg business azonban más. A testem annyira fáradt és annyira arra van rákészülve, hogy 'éjszaka' van és aludni kell (na meg a járattól és a munkától fáradt is vagyok, mint az igavonó barom), hogy egyszerűen képtelen vagyok kikelni az ágyból. Úgy érzem meghalok, ha kikelek. Adok magamnak még fél órát. Ismét megszólal az ébresztő, ekkor rájövök, hogy ez a felkelés dolog továbbra sem fog menni. Arra is rájövök, hogy további fél óra sem lesz elég, így már inkább plusz egy órát adok magamnak. Ám még akkor is hiába szólal meg az ébresztő, még vagy fél óráig az ágyban fetrengek, de ekkor már azért megerőltetem magamat és délután fél 2-re csak sikerül elhagyni azt a fránya kényelmes frissen vetett ágyat nagy ásítgatások közepette. 

Rendbeszedem magam és bevillamosozom a központba. Szerencsére az nagyon közel van a hotelhez. Egész délután kómásan csatangolok. Elsétálok a folyóparthoz, ott keresek egy kiülős éttermet, leülök egymagam egy kétszemélyes asztalhoz. Rendelek egy Margaret River-t, egy medium rare steak-et és élvezem a szellős, bár napsütéses novemberi tipikus melbourne-i napot. Miközben a shirazt kortyolgatom és a nap sugara simogatja az arcomat, rájövök, hogy azért csak megérte a kínszenvedést, hiszen gyönyörű nap van, a kedvenc boromat szürcsölgetem egy kiváló minőségű steak társaságában a nyüzsgő ausztrál metropolisz egyik legforgalmasabb városrészénél. Hirtelen melegség fut át a testemen, egy kellemes érzés, mikor ráeszmélek, hogy milyen jó munkám van.

Miután megtömtem a bendőmet, kószálgatok még egy kicsit a városban, végül beülök még valahova egy pohár borra. Habár még csak 7 óra körül járhat az idő, mire az utolsó csepp bort is kiszippantom a poharamból olyan szintű fáradtság tör rám, hogy akár ott helyben az asztalomnál képes lennék elaludni. Így kénytelen vagyok visszatérni a hotelszobámba. A jetleg ledönt, alig érek vissza a szobámba, szinte egy órán belül már alszom is. Nem tervezek én ilyen korán aludni, de filmezés vagy olvasás közben véletlen lecsukódnak a szemeim és már el is szenderedem. Sajnos éjfél után fel is ébredek. Akárhogy is próbálkozom, nem megy többet az alvás. Végre reggel 4-et üt az óra, megszólal a telefon, wake up call, egy órán belül felszednek és repülhetünk Új-Zélandra.