Hol vannak már azok az idők, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy a vasárnap esti Sho Cho buliba a fekete köves szandálomat vegyem fel vagy az arany platform sarkút? Az élet annyira egyszerű volt. Csak a végtelen mennyiségű partikon és a szórakozáson járt az eszünk. Azt csináltunk mindig, amit csak akartunk, hiszen időnk és pénztárcánk sok mindent megengedett. Semmiért és senkiért nem tartottunk felelősséggel, csakis saját magunkért. Nem kellett albérleti díjat fizetni, nem voltak rezsi költségeink, nem kellett számlákkal törődni, egyedül a WIFI és a mobiltelefon költségei terheltek. Ha lebetegedtem, egyszerűen csak besétáltam a céges egészségellátó intézménybe, ahol általában csak adtak egy panadolt első körben, de ha az ember makacsul visszajárkált, akkor talán sikerült gyógyírt találniuk a problémára. 

Persze ez így mind nagyon könnyű életnek hangzik, de egyben nagyon sivár és üres is volt. Fel tudok idézni rengeteg magányos éjszakát, amikor egy üveg vörösbor volt a legjobb barátom. Azokat a napokat, amikor az összes barátom vagy repült vagy éppen szabin volt. Amikor nem volt semmi dolgom, csak annyi, hogy elmerengjek az élet értelmén és hogy ebben nekem mi lenne a szerepem, ami csak a hangulatom brutális csökkenéséhez vezetett és a már ismert jó barátomhoz, Cabernet Savignon-hoz. Emlékszem azokra az ünnepekre, amiket a családom együtt töltött, ám én nem lehettem ott. Emlékszem mennyire le voltam maradva az alvással. Állandóan álmos voltam. Sosem sikerült eleget aludnom. Emlékszem a sok hajnali járatra, a csudába már megint kimaradt egy éjszaka, amit a szervezetemnek majd valamikor valahogyan be kellene pótolnia. Emlékszem, hogy tulajdonképpen az utat Dubaitól Londonig “sétálva” tettem meg, annyira fárasztó és kimerítő volt. Majd Londonban jön egy 24 órás pihenő, hulla fáradt vagyok, de muszáj elmennem megnézni a Big Bent, a Tower Bridge-et és a London Eye-t. Majd jöttek az USA járatok. Miért ennyire kimerítőek? Hogy lehet, hogy egy 15 órás Los Angeles járaton tulajdonkeppen non-stop szervice van, megállás nélkül robotolunk és mégis kevesebb, mint 3 órás pihenőt kapunk? Landolás után azt mondom magamnak, hogy ma repültem utoljára, soha többé. Aztán két napot eltöltök Los Angelesben. Elmegyek Disney Land-be, pihenek a Santa Monica tengerparton és mire vissza kell repülni Dubajba, megfeledkezem az odaútról és arról a korábban tett meggondolatlan kijelentésemről mely szerint soha többet nem akarok repülni. Vagyis csak próbálok megfeledkezni róla, de aztán az a fránya jetleg emlékeztet. Hiába próbálom kialudni magam éjszaka, a jetleg nem engedi. Így iszonyatos fáradt vagyok már a járat kezdetén. Emlékszem a pénteki brunchokra, ahol az összes barátom jelen volt, ám én nem tudtam elmenni, mert képtelenség volt elcserélni egy éjszakai Bombay oda-vissza utat.

Azonban mégsem panaszkodom. Mert voltak dubaji szülinapi bulik, amiken sikerült részt vennem és azok fergetegesek voltak. Emlékszem az 5 csillagos hotelekre is (na meg a 3 csillagos reptéri hotelekre is sajnos), ahol a layovereken megszálltunk és a csodás kedvezményes büfé reggelikre, amiket sosem hagytam ki. Imádtam barátokkal repülni, ami bár szökőévben egyszer ha előfordult, azok mindig mulatságos utak voltak. A mai napig hiányzik az a csodás Facecard, aminek a segítségével ingyen bejutottam menő konditermekbe, beach clubokba, kedvezményesen ehettem, ihattam éttermekben és bárokban (olykor akár 50%-os kedvezménnyel). Hiányzik Dubai maga. Az időjárás, a strand, az éttermek, a bárok. Hiányzik meginni egy koktélt az Atmosphere bárban a Burj Khalifa tetején. Emlékszem az úgynevezett galley pletykákra, azokra a csendes éjszakai járatokra, amikor csak ültünk a konténerek tetején a repülőgépkonyhában - a galleyben - és hallgattuk a legfrissebb pletykákat. Valakinek mindig akadt párkapcsolati problémája, ez kedvelt témája volt ezeknek az emlékezetes traccspartiknak. Emlékszem azokra a vicces kollegákra, akik tényleg felejthetetlenné és élvezetessé tudták tenni még a legszörnyűbb járatokat is. Emlékszem, ahogy szuggeráltuk az interphonet (vagyis a repülőgép kommunikációs rendszerének alapját képző eszközt), várva a mágikus hívásra: '20 to top'. Vagyis lassan megkezdjük a süllyedését, kezdhetünk készülődni a leszálláshoz. Micsoda megkönnyebbülés, már mindjárt vége.

Szereztem barátokat szerte a világban, különböző nemzetiségekből, rasszokból, lerombolva ezáltal a pusztító sztereotípiákat. Megértettem és megismertem  eltérő kultúrákat és szokásokat. Toleránsabb és elfogadóbb lettem mások iránt. Meglátogattattam barátokat szerte a világban. Én voltam az egyetlen, akinek sikerült eljutnia Amerikába a barátnőm esküvőjére a szülein kívül és támogathattam a stresszes esküvő előtti napokban. Megtapasztaltam a standby hátrányait, maradtam ott párszor bizonyos helyeken, mert a járatom éppen tele volt. Megkóstoltam különböző ételeket, thai főzőleckét vettem Bankokban, kipróbáltam a chicken satayt Indonéziában, a chili crabet Szingapúrban, a hot potot Kínában, ráment és szusit ettem Japánban, pho levest Vietnámban, koreai BBQ-t Szöulban, paellát Madridban, kagylót Belgiumban, steaket Dél-Afrikában, hamburgert az USA-ban, csigát Franciaországban, kacsát Csehországban és még sorolhatnám.

Azonban a legjobban az utazás hiányzik. Bejelenthetem, körbeutaztam a világot. Ettem croissont az Eiffel Tower lábánál, rágcsáltam minden ízű drazsét az orlandói Harry Potter Parkban, tapasoztam a Sagrada Familia mellett, csónakáztam a bangkoki Floating Marketen, rengetegszer láttam a Sakurát Japánban, együtt rohangáltam a tömeggel a Times Squaren, vesztem el Shanghajban, a legeslegjobb tésztákat ettem a Colosseum tőszomszédságában, partiztam a Lan Kwai Fongon Hongkongban, megcsodáltam a Buchingham Palotat, fotózkodtam Mini Mouse-szal a californiai Disney Landban, sétáltam a Kinai Nagy Falon, megmásztam a Tábla Hegyet Fokvárosban, megnéztem az Aladdint a Broadwayen, fagyiztam a Sydney Operaház előtt, ledöbbentem a kínai cseréphadsereg nagysága előtt, visszamentem a történelemben a moszkvai Vörös Téren, meghajoltam a Megváltó Krisztus szobra fenségessége előtt Rioban, élveztem az argentin steaket Buenos Airesben, megáztam a Niagara Vízesésnél, elámultam az angkori romok között Kambodzsában, letettem tiszteletem a történelem előtt az athéni Akropolisznál, lógattam a lábamat Phuketen és Balin. És még sorolhatnám mennyi helyen jártam és mennyi mindent láttam. 

Nem az a lány vagyok, aki már kislány korában arról álmodozott, hogy ő majd legutaskísérő lesz. Nem ez volt a gyerekkori álmom. Mégis megtörtént, mégis élveztem majdnem minden pillanatát (pár mazochistán kívül senki sem élvezett egy Isztanbul turnaroundot), imádtam az életstílust. Imádtam beach clubbokba járni, imádtam hetente többször menő éttermekbe és bárokba járni, imádtam a legjobb termekben edzeni, imádtam, hogy kipróbálhattam a világ majdnem minden konyháját. A legfontosabb, hogy iszonyat hálás vagyok, hogy ennyi fantasztikus és csodálatos emberrel találkoztam a munkám során.