Beszéljünk egy kicsit a muszlimok szent hónapjáról, a Ramadanról. Ez alatt a 30 nap alatt minden egészséges felnőtt férfinak napkeltétől napnyugtáig tilos magához vennie bármilyen ételt és italt. Ennek gyakorlása alól felmentést kapnak a betegek, az idősek, a várandós és szoptató nők, valamint olykor az utazók is. A Ramadan időpontját nem a Gergely naptár szerint számítják, így minden évben egy kicsit előrébb esik, mint az előzőben, tehát olykor nyáron, olykor pedig télen böjtölnek.

Miért találták ki ezt a Ramadant? Miért az egyik legfontosabb muszlim szokás? A Ramadan az iszlám öt pillérének egyike, ami szintén jelzi jelentőségét. Ezzel az aktussal a muzulmánok megemlékeznek a kevésbé szerencsés társaikról, valamint ezzel jelzik hálájukat a Magasságosnak, egyfajta lelki megtisztulást végeznek. A böjtölés által emlékeznek meg arról, hogy Allah kinyílvánította akaratát Mohamednek, nekiadta a Koránt, ő pedig félrevonult egy hegyre böjtölni és meditálni. Étel és ital fogyasztásán kívül a nemi kapcsolat is tilos. Pontosabban házas életet élni tilos, hiszen a nem hazasságon kívüli intim érintkezés egyébként sem megengedett. Az már más kérdés, hogy ezt nem sokan tartják be.

Érdekes, hogy ezt a szokást, mármint a Ramadan kihívásait sok muszlim betartja. Pedig ez nem egy egyszerű feladat, hiszen hatalmas önmegtartóztatást igényel. Mégis rengeteg crewval repültem, akik ilyenkor ténylegesen böjtöltek. Furcsa, néha kiválasztják, hogy az iszlám mely szabályait tartják be, van amit meg ignorálnák. Mik a leggyakrabban elkövetett istenellenes cselekedetek? Házasságon kívüli nemi kapcsolat, alkoholfogyasztás, a napi ötszöri ima hiánya. Mi az, amit viszont  minden muszlim betart? A sertéshús kerülése. Egyébként az ő dolguk, hogy mit tartanak be ebből és mit nem. Van egy muszlim barátnőm, aki hébe-hóba betartja az iszlám törvényeit, éppen amikor kedve van. Egyébként ő is mindig mindent csinált, csak éppen disznóhúst nem evett soha. Engem ebben csak mindig azoknak a muszlimoknak a kétszínűsége zavart, akik szinte megsértődnek, ha véletlen megkínálod őket baconnel és felháborodva közlik veled, hogy ők muzulmánok és a vallásuk tiltja a sertéshúst, de egyébként meg ugyanezek az emberek minden este részegen ugrálnak az egyik legnépszerűbb szórakozóhelyen és gátlástalanul rájhajtanak mindenkire, akit szoknyát visel. Ilyenkor mindig úgy gondoltam, hogy kiválasztják, hogy melyik szokást a legkönnyebb betartani és azzal hevesen védelmezik a hitüket. Sertéshúst nem enni nem igényel akkora áldozatot, mint lemondani az alkoholról és a csajozásról. Viszont mint már említettem, mindenkinek a saját dolga, hogy mit tart be és mit nem, csak ne hördüljön fel, ha véletlen rossz lóra teszek és azt javaslom Koreában, hogy menjünk koreai BBQ-t vacsorázni.

Milyen a böjtölő muszlimokkal együtt dolgozni? Nem egyszerű éhező, morcos arabokkal együtt tolni az igát. Nagy élmény, mikor a pilóta böjtöl, akkor érzed ám magad biztonságban. Némelyik crew pedig annyira komolyan veszi a Ramadant, hogy még csak nem is hajlandó alkoholhoz hozzányúlni, így köszi Ahmed, hogy másoknak kell helyetted koktélokat gyártani és kirohangálni velük a kabinba. 

Egyszer Ramadan alatt volt egy Cairo turnaroundom, vagyis nem maradtunk Cairoban, hanem fordultunk is vissza. Rajtam kívül business-en volt még egy indiai lány, egy sri-lankai  és egy libanoni fiú. Mindkét fiú éppen böjtölt. Ennek ellenére természetesen a libanoni fiú hűen önmagához és a nemzetisége hírnevéhez folyamatosan flörtölt velem. Egyszercsak a szemembe néz, majd hosszas tépelődés után komoly ábrázattal egy ilyet szól:

-You look very good. You only have one thing missing. Nagyon jól nézel, csak egy dolog hiányzik. - Kíváncsian várom, hogy vajon milyen sokkoló válasszal fog előrukkolni - My number. A telefonszámom.

Haha, tipikus libanoni csajozós duma. Azonban hamar észhez tért és kijavította magát.

- De majd csak Iftar után, nem most. (Az Iftar a naplementével kezdődő étkezés elnevezése a napi böjtölés után, vagyis ilyenkor már lehet kicsit lazítani a szabályokon és órási lakomákat csapni). Most ez még haram (vagyis az iszlám által tiltott dolog, tehát az lenne itt a haram, ha az önmegtartóztatás alatt elkérné a számomat).

Tehát ő a böjtölés ideje alatt nem csajozik, majd csak napnyugta után. Ilyenek ezek az arabok :D. Csúcsok voltak ezek a libanoniak egyébként a flörtölős dumájukkal. 

Egyszer éppen Kuala Lumpurban jártam Ramadan alatt. Malajzia egy muszlim ország. Nem annyira szigorú, mint az arab országok, de azért sokan itt is komolyan veszik a Korán írásait. Itt nincsenek zárva napközben az éttermek, mint Dubaiban. Habár Dubai is rengeteget fejlődött az évek során. Mikor odakerültem, akkor Ramadan idején még szinte semmit sem lehetett csinálni. Egy darab szórkozóhely nem volt nyitva, napközben nem lehetett sehol sem enni. Majd az évek során egyre több étterem nyitotta meg a kapuit Ramadan alatt is (habár a legtöbb el volt barikádozva választófalakkal, nehogy a muszlimok megsértődjenek). Az éjszakai élet is beindult és egyre színesebbé vált Ramadan alatt. Ugyanúgy elkezdtek csalogatni a ladies night ajánlataikkal egyes éttermek, bárok és szórakozóhelyek. Viszont még mindig leharapták a fejedet, ha nyílvános helyen belekortyoltál a vizedbe. 

Malajziában nem ennyire szigorúak, így teljesen el is felejtettem, hogy ott is muzulmánok élnek. Valahogy elkerülte a figyelmemet. Az itteni vallásos nők színes kendőkkel takarják le a hajukat, eltérően az emirati csak fekete színű viselettől. Mivel maradt még egy kis helyi pénzem, így betértem a szupermarketbe vásárolni egy pár helyi friss gyümölcsöt és zöldséget. Megláttam a nem muszlimoknak feliratú táblát és hirtelen megkívántam a sonkát. Ja igen, a muszlim országokban a nagyobb szupermarketekben el szoktak választani egy kis részt, ahol nem halal (megengedett) ételeket is árulnak. Egy óriási felirattal: muszlimoknak tilos a belépés! Még akciós is volt a pármai sonka, így lelkesen hozzáadtam a kosaram tartalmához. A kasszánál éppen egy színes kendős hölgy szkennelte be a kosaram tartalmát. Mögöttem már kígyozó sor, a színes kendős hölgy pedig már majdnem minden egyes terméket bepakolt a műanyag szatyorba (Ázsiában és a Közel-Keleten nem divat a környezetttudatosság, így általában több tucat műanyag táskát próbálnak rádsózni), kivéve a pármai sonkát. Az valahogy ott maradt. Kellő távolságból rámutat az ujjával a pármai sonkára és a leghalványabb mosoly nélkül közli:

A másik kedvenceim pedig a böjtölő pizsamás Mohamedek a nagyon rövid kis rögön fordulós járatainkon, amelyeken éppen landolás előtt 40 perccel köszönt be a napnyugta. Én megértem, hogy éhesek, hiszen csak nagyon rövid idejük van kajálni (hiszen mindjárt landolunk). Percre pontosan meg van határozva minden egyes nap, hogy mikortól szakíthatják meg a böjtölést (azaz break the fast). Hagyományosan egy pohár vízzel és datolyával kell kezdeniük az étkezést. Amit a közel-keleti desztinációinkon biztosítunk is nekik az úgynevezett Iftar box formájában (itt megtalálják a datolyát, vizet és egyéb kajákat). Ez maga a rémálom egyébként. Mert ezek az utak általában nagyon rövidek (1-től 3 óráig terjedő hosszúságúak) és éppenhogy van időnk a szervizre (néha nincs, a kabin végében ülőknek már nem jut kávé-tea). Erre az utasok fele böjtöl, és Iftar box-ot kérnek, de azt csak abban a bizonyos időpontban kaphatják meg. Rögtön a Ramadan hónap elején volt egy járatom Szaúd-Arábiába (kb 2-2,5 órás út), ami pont abban az időpontban indult, hogy a szerviz elején még az utasok fele böjtölt, viszont a szerviz vége felé már hirtelen mindenki kajálni akart, mert megszakították a böjtjüket. Na ekkor tört ki a káosz. Ugyanis gyorsan Iftar boxokat is kellett osztogatni a maradék normál kaják mellett. Ilyenkor hirtelen mindenki vizet akart meg kaját. Nem értem ezeket a böjtölő muksókat sem. Miért nem hoznak magukkal kaját és vizet, ha tudják, hogy egész nap  nem esznek, nem isznak és éhesek és szomjasak lesznek, amikor lejár a böjtölési idő.

Azért túl lehetett élni azt a 30 napot. Egyes nappali járatok kifejezetten könnyűek voltak, így, hogy az utasok fele semmit nem kért. A Ramadan lejárta után pedig mehettünk ismét éttermekbe és bulizni.

A legelső supy járatom London volt. Mivel pár hónappal korábban onnan menekültem el egészen Dubaiig, így túlzottan nem villanyozott fel maga a desztináció. Pletykák már talán a tréning college-ban is keringtek a járat borzalmairól. Nagyon követelődző népség és rengeteget is isznak. Csak úgy röpködnek a gintonikok. Egyébként én rájöttem, hogy talán azért mindig a brit és amerikai járatok voltak a legnehezebbek, mert aezeknek a nemzetiségeknek az angol az anyanyelvük, így nem szégyenllősködnek megmondani, hogy mit akarnak. Ezzel  szemben például a japánok egy iszonyúan gátlásos népség. Mindenki imádja a japán járatokat, mert olyan könnyü velük bánni, csöndben vannak, kissé gyámoltalannak tűnnek, nem kérnek sok mindent, nincs velük gond. Még ha éppen infarktust kapnak sem mernének szólni szerintem, így extra körültekintőnek kell lenni velük szemben. Mindenki imádja a japán járatokat. Mindenki. Kivéve a japán crewt. A japán utasok a japán crewt  szétterrorizálják, velük szemben nem játsszák meg az anyám asszony katonáját, velük mernek szemtelenkedni, mert a saját nyelvükön, a saját kulturájukhoz beszélnek. Szóval ők sem különbek, ha a komfortzónájukon belül vannak.

Habár már ismertük mi az angolokat régebbről is, azért csak sikerült meglepniük. Kelet-Európában nincsen valami jó hírnevük, köszönhetően az eszetlen és gátlástalan legénybúcsús hétvégéiknek, de erről talán majd máskor részletesebben.

Visszatérve Londonra. Az első három hónapomban nagyon sokat osztottak be erre a járatra. Ekkor még nem nagyon tudtam, hogy jobb is lehet, így nem igazán bántam. Szerettem odajárni, mert kicsit otthon éreztem magamat Európában az arab és az ázsiai világ után. Főleg repülésem történetének elején, amikor még nem igazán tudtam értékelni Ázsia egzotikus és titokzatos világát. Nem szerettem az ételeiket, távol állt tőlem a kulturájuk, idegesített az ott élő emberek eltérő mentalitása. Ma már más. Mára már megértettem, hogy ők csak egy más kultúrában nőttek fel, mások az értékeik, mint egy nyugati embernek. Az ételeiket pedig már jó magam is rendszeresen elkészítem. Dubaiban pedig ekkor még szó szerint a sivatag közepén laktam, körülöttem semmi, csak pár púpos teve és homokbuckák. Így igazán tudtam értékelni, hogy önfeledtten sétálgathatok London utcáin, kedvesek és közvetlenek az emberek, az időjárás évszakokra bontott, nem minden nap plusz 30 fokban izzad az ember. Ami a legfontosabb, hogy minden sarkon egy angol pub várja a kiszomjazott alkoholistákat, vagyis lehet sört inni!

Két reptérre repültünk akkoriban: a gyakoribb a Heathrow, valamint nagy ritkán Gatwick-re is ráoszthattak. A gatwick-i hotelből vonattal nagyon kényelmesen, kb 45 perc alatt be lehet jutni a városba, ráadásul a hotelből kilépve már ott is vagyunk az állomáson. Emlékszem egyszer megvásároltam rendesen a vonatjegyemet oda-vissza a Victoria nevű megállóig, ami elég közel van a Buckingham Palotához. Viszont már két megálló után át kellett szállni. Ezzel nem is volt gond, hanem figyelmetlenségből express vonatra szállam át és mint később kiderült, arra már nem volt érvényes a jegyem. Így amikor hagytam volna el az állomást, akkor a kapu nem engedett ki. Egy nagy darab fekete hapsi, aki ott ellenőrizte az utasáradatot ránézett a jegyemre, hogy megállapítsa, hogy mi a gond. Majd két hatalmas vonallal aláhúzta a "nem érvényes expresszre" lévő feliratot és átküldött a kollegájához, aki éppen ott büntetett valakit. Gondoltam, semmi kedvem büntetést fizetni, inkább gyorsan elfutok. Mázlim volt, ugyanis valahogy sikerült találnom egy kaput, ami éppen nyitva volt és ellenőrök sem csekkolták ott a jegyeket.

Ez a bizonyos járat odafelé meglepően könnyű volt, ami ritka egy London esetében. A visszafelé út előtt elterveztem, hogy majd alszok egy-két órát, de sajnos ez nem sikerült.

Annyira nem aggódtam amiatt, hogy nem tudtam pihenni, ugyanis már 3 Londont végigcsináltam előtte és tudtam, hogy éjszakai járat lévén az utasok aludni fognak, ahelyett, hogy minket nyaggatnának minden aprósággal. Hát nagyot tévedtem. Én még ilyet nem pipáltam. Mind ébren voltak. Rengeteg kisbabás, akik szokás szerint nem hoztak magukkal pelenkát és tejet (amúgy nem értem miért nem) és folyamatosan meleg tejet kellett nekik adni. Ráadásul a hátsó galleyben - ahová persze én is be voltam osztva - elromlott a melegvíz tartály, így úgy kellett vagy az első galleybe sétálni (ez egy hosszú út, ez alatt az idő alatt rengeteg ember leszólíthat) vagy pedig felbattyogni az A380 felső szintjére, business osztályra. Itt is végig kell sétálni egy kabinon, úgyhogy ez sem egy egyszerű feladat. Még ilyet nem láttam, de ezek a kölykök annyi tejet ittak, hogy a végére mind elfogyott (legalábbis a mi galleynkben már nem volt). Ezt a tejet a kávékhoz és teákhoz adja a catering egyébként, nem pedig 30 cumisüveg feltöltésére.

Minden járaton landolás előtt 40-60 perccel kezdjük felkészíteni a kabint a leszálláshoz. Ilyenkor szoktunk átöltözni a blézerbe és a magassarkúba. Ekkor kezdjük el begyújteni a takarókat, kezdjük el kiöntögetni a WC-be a megbontott üdítőket és elpakolunk a galleyben. Ugyanis landolásra mindennek a helyén kell lennie, hogy ne potyogjon és ne folyjon semmi sehova. Már összeszedegettem a területemen a takarókat, mikor megjelenik a galleyben egy fekete papa a cumisüvegével, hogy ő még tejet szeretne (mellesleg az ő csemetéi nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kiürüljön a tej a hűtőnkből). Valahogy még éppen találtam egy fél flaska tejet, amivel 2/3-nyi terjedelemig sikerült megtölteni az üvegét. Hát erre azért ő megmondta, hogy tele szeretné. Mondtam neki, hogy nem lehet tele, mert nincs több tejünk. Hozzá kell tennem, hogy 20 perccel landolás előtt már nem a szervíz a prioritás, ugyanis fel kell készülni a zökkenőmentes leszállásra. Gondolom, ha emiatt fél órával később tudnánk csak földet érni, ő lenne a legjobban felháborodva. Mint már említettem, a galleynek tökéletesen rendezettnek kell lennie, minden konténernek lecsatolva és minden cuccnak elpakolva kell lenni. A kabinban mindenkinek becsatolva kell ülnie, a WC-kbe be kell cipelnünk egy csomó zsákot, amikben a takarkókat és a fejhallgatókat halmoztuk össze, majd bezárni a WC ajtókat landolásig. Na ez nem tetszett a papának, de nem tudott mit tenni, elfogadta, hogy csak ennyi tej van. Azonban ő természetesen melegen kéri, hidegen nem kell a kutyának sem. Túrista osztályon nincsenek mikrók, ott úgy szoktunk melegítnei, hogy egy forró vizes kancsóban áztatjuk az üvegeket egy darabig. Nos egyrészt a melegvíz tartály továbbra sem működött, másrészt, ha lett volna is meleg víz, elég időigényes ezt felmelegíteni így utolsó pillanatban. Így közöltem az egyre feldúltabb  papánkkal, hogy bocsi, de ez már nem fog menni, ennél fontosabb dolgom is van (ezt persze nem tettem hozzá). Erre természetesen jól megsértődött.

Ebből a nagy UK felsorolásból nem hagyhatom ki Birminghamet sem. Ha létezik, akkor ez a járat talán még kegyetlenebb volt, mint London. Crew körökben csak Burning Hell-nek becézték, hiszen néha tényleg a pokol lángjai között érezted magad, miközben a hívógombok, mint az ördög sikolyai, csak nem akarnak alábbhagyni.

Kenguru, koala, shiraz, avokádó, isteni reggelik, steak, mérges kígyók és pókok, szörföző Adoniszok, tengerpart, mate (májt), jó pasik, sokszínűség, ázsiai kaja, tolerancia, egészséges emberek... Ezek ugranak be először, ha Ausztráliára gondolok. Nagyon nagy kedvencem az a hely. Ha nem lenne annyira távol mindentől, akkor még akár azt is el tudnám képzelni, hogy ott éljek.

Kell egy kicsit denisztinációkról is írni, meghát kell egy pár képet is felvonultatni egy blogban. Ha már ennyit ostoroztam az amerikai járatokat, akkor ideje egy kis pozitivizmust is beleszőni a képbe. Ausztrália... USA... Dubaitól mindkettő nagyjából egyforma távolsagra fekszik, ugyanazt a szervít visszük végig, ugyanannyi pihenőt kapunk, mégis ég és föld a különbség a két járat között. Ausztrália is fizikailag fárasztó, de ez legalább lelkileg nem terhel meg. Itt nem akarják kiszipolyozni a véredet.

Ausztráliának van egy különleges spiritusza, egy pozitív légköre, amitől az ember mindig jól érzi magát, amint beteszi a lábát a kontinensre. Mindig is imádtam odarepülni, habár ahhoz, hogy elérjük a nyüzsgő dél-keleti partot elég hosszú utat kellett megtenni (kb 14 órás járatok) és sokat is kellett dolgozni a 3 szervíz miatt. Igy mindig elég fáradtan landoltam, valamint odaérve a jetleg is legtöbbször megnehezítette az életem, mégis megérte. Sosem felejtem el azokat az álmatlan éjszakákat a Hilton Hotelben, mikor éjjel 1-kor nyitott szemmel csak a plafont bámultam, akárhogyan próbáltam elaludni, nem ment. Reggel 4-kor viszont már jött a wake up call, menni kellett Aucklandba, Új-Zélandba.

Ezt az egész Melbourne-Auckland 5-6 napos utat Dubaiból reggel 10-kor indítjuk, ami még nem is vészes egyáltalán, ez ugyanis egy reggel 6 órás ébredést jelent. Melbourne-i idő szerint valamikor kora reggel, olyan 6 óra körül landolunk. Természetesen egy 14 órás járat után az ember lánya, akárhogy is vesszük, csak elfárad. Így reggel 8-kor, mikor a crew megérkezik a hotelba, már mindenki alig áll a lábán. Hiába, Dubaiban ilyenkor már elmúlt éjfél. Nem lehet kibírni az egész napot egy kis szunyókálás nélkül. Úgy érzem mindjárt összeesem, de várni kell még a check-in-re. Sokan vagyunk. 26 főt sokáig tart becsekkolni. Nagyon szépen ki van találva annak a sorrendje is, hogy kik veszik át elsőnek a szobakulcsot. Mint a katonaságnál, itt is rang alapján működik minden. Előszor a kapitány és az elsőtiszt foglalhatják el a szobájukat, majd a purser és a 3 kisfőnök, után jöhetnek a dolgozók az első osztályról, aztán jöhet a business class crew és végül a túrista osztály kemény harcosai. Azt gondolnánk, hogy ez a rangléta legalja, de valójában nem, létezik még egy titokzatos személy az A380 labirintusában. Ez pedig a mosolygós filippina lány, aki minimálbérért takarítja az óriási Airbus zuhanyzófülkéjét (meg olykor a toiletteket is). Ezen a járaton ketten vannak a kötelező pihenők miatt. Ők csekkolnak be utoljára. Ők nem kapnak külön szobát, nekik osztozkodniuk kell.

Miután eljön az én köröm, odasétálok a recepcióra, átveszem a szobám kulcsát egy borítékkal együtt, benne az ausztrál dollárokkal, amit a layoverre kapunk. Beszállok a liftbe, megnyomom az 5-ös gombot, felérek, hirtelen ráeszmélek, hogy a bőröndömet lenthagytam a lobbiban, így mehetek vissza. Ismét lent, felveszem a bőröndöm, ismért teszek egy próbát, végre sikerül bejutni a szobámba. Lehányom a sarokba a blézerem, ledobom a kalapom az asztalra, már készülök nekivetkőzni, ekkor megreccsen a zár, nyílik az ajtó. Nem értem, hogy juthat be valaki kártya nélkül. Egy másik lány a járatról érkezik a szobámba. Neki is ugyanazt a szobaszámot adták tévesen. Sajnos ritkán, de ez is előfordul. Ő is meglepve néz rám, majd távozik és elintézi ezt a malőrt ő. Én már nem megyek sehova, hanem csak belakatolom az ajtón a zárat. Még zuhanyozni sincs kedvem, csak beájulok az ágyamba, az ébresztőt beállítom 11-re, hiszen nem lehet átaludni az egész napot, különben teljesen felborul a ritmusom és kárba vész a layover. Viszont a testem azt gondolja, hogy éjszaka van (mivel Dubaiban valóban az van ebben az időben), így nem tud magához térni. Hiába szólal meg 11-kor az ébresztő, egyszerűen olyan fárdtság tőr rám, amit még soha az előtt nem éreztem, ezt a fajta bágyadtságot csak a jetleggel lehet megtapasztalni, így akárhogy is próbálkozom, nem tudok kikelni az ágyból. Na jó, akkor még egy fél órával későbbre állítom az ébresztőt. Pedig én aztán nem vagyok az a snoozolós típus. Amint megszólal az ébresztőm, azonnal kinyomom a telefonom és kipattanok az ágyból, nem fekszem még ott fél óráig, hogy még háromszor megszólaljon az ébresztő. Ez a jetleg business azonban más. A testem annyira fáradt és annyira arra van rákészülve, hogy 'éjszaka' van és aludni kell (na meg a járattól és a munkától fáradt is vagyok, mint az igavonó barom), hogy egyszerűen képtelen vagyok kikelni az ágyból. Úgy érzem meghalok, ha kikelek. Adok magamnak még fél órát. Ismét megszólal az ébresztő, ekkor rájövök, hogy ez a felkelés dolog továbbra sem fog menni. Arra is rájövök, hogy további fél óra sem lesz elég, így már inkább plusz egy órát adok magamnak. Ám még akkor is hiába szólal meg az ébresztő, még vagy fél óráig az ágyban fetrengek, de ekkor már azért megerőltetem magamat és délután fél 2-re csak sikerül elhagyni azt a fránya kényelmes frissen vetett ágyat nagy ásítgatások közepette. 

Rendbeszedem magam és bevillamosozom a központba. Szerencsére az nagyon közel van a hotelhez. Egész délután kómásan csatangolok. Elsétálok a folyóparthoz, ott keresek egy kiülős éttermet, leülök egymagam egy kétszemélyes asztalhoz. Rendelek egy Margaret River-t, egy medium rare steak-et és élvezem a szellős, bár napsütéses novemberi tipikus melbourne-i napot. Miközben a shirazt kortyolgatom és a nap sugara simogatja az arcomat, rájövök, hogy azért csak megérte a kínszenvedést, hiszen gyönyörű nap van, a kedvenc boromat szürcsölgetem egy kiváló minőségű steak társaságában a nyüzsgő ausztrál metropolisz egyik legforgalmasabb városrészénél. Hirtelen melegség fut át a testemen, egy kellemes érzés, mikor ráeszmélek, hogy milyen jó munkám van.

Miután megtömtem a bendőmet, kószálgatok még egy kicsit a városban, végül beülök még valahova egy pohár borra. Habár még csak 7 óra körül járhat az idő, mire az utolsó csepp bort is kiszippantom a poharamból olyan szintű fáradtság tör rám, hogy akár ott helyben az asztalomnál képes lennék elaludni. Így kénytelen vagyok visszatérni a hotelszobámba. A jetleg ledönt, alig érek vissza a szobámba, szinte egy órán belül már alszom is. Nem tervezek én ilyen korán aludni, de filmezés vagy olvasás közben véletlen lecsukódnak a szemeim és már el is szenderedem. Sajnos éjfél után fel is ébredek. Akárhogy is próbálkozom, nem megy többet az alvás. Végre reggel 4-et üt az óra, megszólal a telefon, wake up call, egy órán belül felszednek és repülhetünk Új-Zélandra.

De milyen is egy USA járat turistán? Sajnos egyszer csak sikerült megtapasztalnom. Ugyan már business class crew voltam, de egyszer kaptam egy egész hónapot olyan beosztással, hogy végig túrista osztályon kellett dolgoznom. Volt köztük egy Seattle is. Nem repestem az örömtől, de ha már USA, akkor ez még egy jó desztináció és a Boeingen valamivel jobb végiglihegni, mint A380-on. 

Elég pozitívan álltam a dologhoz. Gondoltam, ez a 15 óra is eltelik majd valahogy. Persze USA járathoz híven, telis tele a turista osztály, egy darab szabadhely nem maradt ki. Szépen elfoglalom a kijelölt helyemet a turista leghátsó sarkában és várom hogy megkezdődjön az offenzíva a már jól ismert utasközönséggel. Megbántam a napot is, amikor a világra jöttem, miután megjelentek az első jövevények. Hirtelen vagy 20 tolószékes apóka és anyóka árad a kabinba. Ezek mindig kérnek tolószéket, de még mielőtt valaki nagyon megsajnálná őket, mind tudnak is járni. A tolószéket vagy csupán kényelemből kérik, vagy, mert annyira meg vannak rémülve a repüléstől, hogy elvesznének nélküle, így meg legalább valaki végigtolja őket az egész terminálon és nem kell azon agyalni, hogy merre van a kapu vagy a kijárat. Be is csoszog az első delikvensem, a korábban már említett stílusban, hosszú fonott ősz haj, piros pötty a homlok közepén és a hasat szabadon hagyó lenge szári. Ez a néni folyamatosan a vállamat és a hátamat ütögeti. Én nem tudom mi van vele. Akárhányszor figyelemre vágyik vagy éppen unatkozk, elkezd hallózni - és még csak a beszállítás legelején tartunk.

Mint már említettem ezek az egész háztartást költöztetik az USA-ba. Egyre csak áramlanak be az óriási bőröndjeikkel. Éppen három bőrönddel zsonglőrködőm, próbálom betetriszezni őket valahogyan a csomagtérbe, miközben leszólít egy bajszos hindu bácsi, hogy segítsek már neki, mert a 10 fős családja szeretne valahogy együtt ülni, de az angolul nem beszélő nagypapát 15 sorral hátrébb ültették be. Hát hogyne. Lehet, hogy azt gondolja egy teremtő Brahma erejével bírok, hiszen a bőröndök teljes átrendezésével úgy tünik, mintha legalább 4 karral varázsolnám őket egyik pozícióból a másikba, de valójában éppen egy pusztító Siva készül kitörni belőlem. Vagy úgy véli, hogy éppen nincs jobb dolgom. Miközben a kedvenc tolószékes nénim ütögeti a hátamat, hogy WC-re akar menni. Felőlem menjél. Ott a WC mögöttem, de mostmár hagyjatok békén, ha nem akarjátok, hogy három bőrönd közül az egyik a fejeteken landoljon. 

Miután nagy nehezen sikerül minden csomagnak és embernek a helyén lennie és készen állunk a felszállásra, becsatolva leülök a nekem szánt jump seat-re és örülök, hogy végre egy kis levegőhöz juthatok. Megkönnyebbülésemben veszek egy mély lélegzetet. Jaj nem kellett volna. Curry és izzadság szag keveréke csapja meg az orromat. Gyorsan előveszem a Sephorás mini parfümmintámat a zsebemből és a felszállás további részében buzgón inhalálom, hogy elnyomjam a kellemetlen szagokat. 

Amint felszállunk és szabad a mászkálás a kabinban, máris nyomjuk a sütő gombjait, hogy felmelegítsük nekik a reggelijüket. Fél óra múlva tálalható formában lesznek az omlettek és millió speciális ázsiai vegetáriánus a.k.a. indiai kaja társaik. Azonban még csak felszállás után 20 perccel járunk, amikor a folyóson menet közben leszólít egy morcos képű, középkorú pakisztáni bácsi:

-Éhes vagyok! Valami harapnivalót akarok!

Pontosan ezekkel a szavakkal. Semmi kérem, vagy elnézést. Mondom neki, jó, most készülődünk elő a szervízzel, mindjárt kezdjük, várjon. Túristán mielőtt elindulnánk a kocsikkal, előtte kézzel külön ki kell vinnünk az úgy nevezett speckó kajákat, amiket 2 nappal a járat előtt tudnak megrendelni az utasok. Ilyenek a gyerek kaják, a különböző diétás ételek, valamint olyan adagok összeállítása, amik vallási okból kerülnek bizonyos élelmiszereket. USA járat, így teli van az egész ezekkel a speckó kajákkal (hindu és asian vegetarian). A listán szerepel 40 gyerekkaja és 110 ázsiai vegetáriánus (amúgy nem tudom mért nem indiai vegetáriánus a neve, mert egyébként ez mindig full indiai étel volt). Mire ezt a mennyiséget mind kivisszük külön-külön kézzel, ez a menet eltart egy darabig. Na de azért ezzel is csak végzünk előbb-utóbb.

Éppen szorgalmasan készülődöm a középső galley-ben, hogy amint felmelegszenek az ételek, el tudjuk kezdeni a szervizt azon nyomban, mikor betoppan ugyanaz a morcos képű, nem túl kellemes szagot árasztó középkorú apró pakisztáni bácsi és kinyilvánítja azon szándékát, hogy ő éhes.

-Éhes vagyok! Enni akarok!

-Jó semmi baj, most kezdjük éppen a szervízt, üljön le, hamarosan sorra kerül.

-Nem én most akarok enni. Hogy lehet az, hogy mindenki körülöttem megkapta a kajáját csak én nem? Engem szándékosan kihagytak. - Majd elkezd rám mutogatni - Én mondtam neki, hogy éhes vagyok. Nem adott enni.

Még kétszer türelmesen elmagyarázom neki, hogy mindjárt sorra kerül és hogy senki nem hagyta ki őt, de ő nem tágít. Neki most rögtön kell a biryani. Igaziból már csak ignorálni tudom, mert mint egy papagáj csak azt hangoztatja, hogy enni akar. A kabinban is mindenki megállít, ahogy tolom végig a fémkocsit.

-Elnézést, éhes vagyok. Szeretnék enni.

Jövök, már jövök, itt vagyok. Hogy lehet, hogy 45 perccel felszállás után már mindenki éhen akar halni? Egy legalább 14 órát töltünk még együtt ebben a fémcsőben bezárva, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb mindenki sorra fog kerülni, senki sem fog kimaradni.

Az utastér állapota egy pár órán belül úgy néz ki, mint egy szemétdomb. Még a szaros pelenkát is ledobjak a földre. A higiénia nem az erősségük. Minden szemetet szanaszét dobálnak. Miután mindenki elhagyja a gépet, az utastér állapota úgy néz ki, mintha legalább a waterlooi csatát vívtuk volna meg. A klozik állapotáról pedig jobb nem is beszélni.

Nagyjából így néznek ki ezek a csodás transzatlantai járatok. Még jó, hogy legalább a a layover megéri.

Crewként is párszor végig kellett járnom ezeket a gyönyörű járatokat. Szerencsére évekig nem osztottak be USA vízumra (Kanadát és USA-t csak speciális USA crew vízummal lehet csinálni), így turista osztályon nem kellett végigszenvednem a járatot előtte. Ennek köszönhetően először business osztályon tapasztalhattam meg ezt a csodát. Kanada, USA, egy és ugyanaz, hasonló utasközönséggel. Az egyik legelső transzatlanti járatom Torontóba vezetett a Chelsea hotelbe. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket az egész járat alatt az a 3 napos layover Verával. 

Nézzük hogyan is néz ki egy ilyen járat business osztályon az A380-on. Boeingen meg egész megvagyok ezekkel, mert ott 2,5 óra pihenő helyett olykor 4 órás alvásra is jut idő a gép hátuljában lévő kis bunkerben, ahol vízszintesben kialhatom magam és legálisan bujkálhatok Siva állatkertjétől. A 380 ezzel szemben trükkösebb pihenő szempontjából. A probléma a következő. Az Airbuson a régi szép időkben ha jól emlékszem 24 vagy 26 fős legénységgel számolhattunk. Nem emlékszem melyik szám a helyes. Viszont a hivatalos pihenőben összesen 9 ágy található. Egyébként a börtönben jobb fekvőhelyek vannak mint a 380-on. Belépve egy kocka alakú, kóddal nyitható zárt ajtós helységben találja magát az ember. Ez az utasoktól elzárt hely nagyon pici, állva maximum három ember fér el benne egyszerre a lefekvéshez készülődve. Az ajtótól balra található egy ágy, rögtön szemben egy másik ágy, és jobbra is egy ágy, mind átölelkezve, középen egy minimális területet hagyva maguk között. Mindhárom ágynak a tetején plusz ket-ket ágy. (Most itt nagyon nagylelkűen ágynak neveztem őket, pedig csak deszkák voltak azok.) Így jön ki a kilenc. Ebbe a száraz levegőbe belépve már alapból elfog a klausztrofóbia még engem is, hiszen a teherfelvonó liftek nagyobbak mint ez a pihenő. Viszont jól esik elmenekülni a követelődző indiaiak elől. A 24-26 cabin crew-nak a pihenő csak úgy jön össze, ha három részlegre osztjuk a pihenő időt. Viszont meg kell hagyni az összes crewt a fő szervizekre. Ezeken a jártokon három szervizt szoktunk végigvinni. Jó esetben egy meleg reggelit, vacsorát/ebédet és egy úgynevezett light bite szervizt különböző sorrendekben. A reggelihez és meleg főételhez az összes crew-ra szükség van, tehát addig nem pihenőzhet senki. Ezekre a szervizekre 2.5 órát számolnak. Ennyi idő alatt biztosan be lehet fejezni a szervizt egy teli járaton. Még turistán is egy kis segítséggel. Kétszer 2.5 óra az 5 óra szerviz, amin kötelező részt venni, így a 14 órás járatból marad 9 óra, amit pihenőre lehet költeni. Azt is leosztva hárommal a három kör miatt marad 3 óra per fő (viszont vonjuk ki a fél-fél óra felszállást és leszállást). A lényeg, hogy összesen 2.5 óra jut átöltözéssel együtt a pihenőre. Ezzel szemben a boeingra kevesebb crewt kell rakni, a gép pedig sokkal nagyobb és kényelmesebb bunkerrel jár együtt. Ugyan ott csak 8 ágy van, de sokkal kevesebb cabin crew is, így ott két körben meg lehet oldani a szünetet. Ezért olykor ha jófej a purser, akár 4 órás alvásokat is engedélyez. 

Mint már említettem ezeken a járatokon három szervizt zsonglőrködünk végig. Business classon az emeleten az egész járatot megállás nélkül végigrobotoljuk. Kezdünk egy reggelivel. Reggeli után az első körös pihenős csapat levonul aludni. Még úgy 45 percig nagyjából nyugalom van, de aztán valahogy elszabadul a pokol. A hívógombok csak úgy világítanak az utastérben mint megannyi apró csillag az égen. Hirtelen mindenki éhes lesz. Én nem értem hogyan. Nemrég fejeztük be a reggelit. Kezdhetjük felmelegíteni a lite bite kajákat. Igen, businessen ezek is meleg full ételek. Pontosabban 3 meleg és egy hideg választék van. Hát én emlékszem arra a Los Angeles járatra, amikor sajnos első körös pihenőn voltam. Mire visszatérek az alvásomból, mintha a trójai falóból ugrott volna elő hirtelen egy horda, úgy követelik a kaját, óriási fejetlenség uralkodik mindenütt. Be is állok gyorsan a kiszolgáló sorba, mert a szerencsésebb kollegák a pihenőjükre készülődnek éppen. Amíg ők vissza nem jönnek a 2.5 órás pihenőjükről, addig mi megállás nélkül próbáljuk kielégíteni Ghandi leszármazottainak curry igényeit kisebb-nagyobb sikerrel. Én már csak arra emlékszem, hogy farkaséhes vagyok miután visszajövök a pihenőmből, de nincs idő enni, mert a call bellek megállás nélkül csilingelnek. A végén már annyira elegem van, hogy dacolok a sok éhes követelődző szájjal, leülök egy lehajtható székre és elkezdem enni az egyik utas kajáját. A másik magyar lány, aki szerencsémre a járaton dolgozik velem businessen szintén követi a példámat és ő is leül kajálni. Közben egyre szaporodnak a call bellek, de ebben a pillanatban egyikünket sem érdekli tovább. Amúgy is már úgy vagyunk vele, hogy amit mi megeszünk, legalább azt nem kell kivinni nekik. Ja mert hiába esznek meg egy valamit, miután befejezték kérnek még egyet 10 perccel később. És akkor ismét ki kell menni először a terítővel, majd második körben az étellel, étkészlettel és harmadik körben be kell seperni a csetresüket. Ezt egyenként végigcsinálni egy örökkévalóságig tart. Főleg mikor baktatok vissza a szennyessel és hárman megállítanak, hogy még kérnek enni. No de sebaj, előbb-utóbb ezzel is végzünk. Legfőképp azért, mert végre kifogyunk a kajából. Ismét van egy 1 óra többé-kevésbé nyugalom. Majd kezdődik az utolsó szerviz, a vacsora/ebéd. Ez a legrosszabb. Először is ketten-ketten mindkét oldalon elindulunk a terítőkkel. Az egyikünk kinyitogatja az asztalkát, a másikunk felrakja rá a terítőt. Arról nem is beszélve, hogy régebbi gyártmányú A380-on az asztalka be van ragadva és alig lehet kihúzni a helyéről. Ezt végigcsináljuk a saját oldalunkon mind a kb 37 utassal. A másik 37-tel a másik oldalon foglalkoznak.  Majd a tálcával együtt kiszállítjuk a választott előételt. Miután ezzel megvolnánk, elkezdjük begyűjtögetni az előételes koszos tányérokat és kivisszük a főételeket. Ha mind megvan akkor begyűjtjük a tálcákat, de a terítőt meghagyjuk arra az esetre, ha esetleg desszertet kérnének. Ha kérnek, akkor megyünk egy kört tiszta evőeszközökkel, majd kiszállítjuk a desszertet. Aztán tea, kávé, likőr. Miközben ők habzsolják az előételt vagy a főételt, addig végig kell rohanni a kenyeres-zsömlés kosárkával is, valamint a boros, pezsgős vödörrel. A kenyeres kosárban van a híres fokhagymás kenyér. Fú azt de sokat ettük két kör között titokban gyorsan elmajszolgatva. Az egy nagyon finom és zsíros egyezségtelen cucc volt, de jól esett egy picit enni belőle. Rengeteg időbe telik befejezni. Általában ez a szerviz tovább tart, mint turistán.

Van egy nagyon jó barátnőm még az egyetemről, aki az Egyesült Államokban él. Meghívott az esküvőjére én pedig örömmel mentem. Az utazásom már nem volt olyan örömteli. Visszafelé inkább Lufthansát választottam. Nem bánom, hogy csak utas voltam és nem kellett dolgoznom, de még így utasként is kikészített az a járat.

Az utazásom valamikor éjfél után vette kezdetét. Nekünk, mint dolgozóknak fent van tartva egy külön becsekkoló szoba, ahol munkaidőn kívüli utazásainkhoz kellett feladnunk a csomagunkat, vagy esetleg várnunk a standby jegyünk megerősítésére. Valami miatt jól odébbküldtek, hogy ne a staff check-in-nél csekkoljak be, hanem menjek ki az állatkertbe és a többiekkel együtt próbálkozzak. Már a check-in-nél megtapasztalhattam az utasközönség színe-javát. A Hindusztáni félsziget apraja nagyja felsorakozott a turista check-in pult előtt mázsás csomagokkal megrakodva. Nem egyenként, vagy netán csak párosával, hanem magukkal cibálták az egész Flinstone családot. Nagyanyó, nagyapó, csecsemő, esetleg Ilonka néni a szomszédból. Ők nem egy hétre készülnek, hanem ha már belépnek a Nagy Almába, akkor az Istenért nem lehet őket onnan kirobbantani többé, viszik magukkal az egész háztartásukat, eszük ágában sincs visszatérni a Gangesz völgyébe. Az egyik bajszos pandzsáb éppen egy óriási tévét próbál felküldeni a szalagon. Udvariasan elküldik, hogy ezt nem itt kell. A csecsemő orrából takony lóg ki, meg a nyála folyik, de az anyukának nincs kedve megtörölni a gyereket, jól van az úgy. Anyuka elfoglalt, éppen a fejét rázogatva magyaráz valamit a férjeurának, aki az ötödik 50 kilós bőröndjüket próbálja ráhányni a szalagra. Gondolom biztos ami biztos a bőröndöt telepakolták curryvel. A csecsemő nyakában aranynyaklánc lóg, mert miért is ne. Nagyanyó ősz haja fenekéig érő fonatban libeg jobbara-balra, időként fejbevágva vele a mögötte álló gyanútlant. A tilaka hangsúlyosan virít a két szemöldöke között, ezzel is jelezvén, hogy hűen követi a hagyományokat. Jaj nem kellene ennyire, ugyanis a hivatalos indiai viselet, a szari oldalt szabadon hagyja a hasat és tapasztalatból mondom, hogy idős, nem túl vékony néninek a táncoló muffin topja nem egy szemet gyönyörködtető látvány. Végignézve a kígyózó soron, ami hasonló jellegű családokkal van tele már megbántam, hogy erre a járatra váltottam jegyet. Ez nem az én világom lesz.

Végre fent vagyok a gépen. Az egyik fiút még véletlen ismerem is, így rögtön közli velem, hogy ne aggódjak, hátul vannak szabad üléssorok, majd foglalja nekem a helyet és átültet. Megnyugodtam, hogy nem kell valami curry szagú feljrázogatós mellett helyet foglalnom 14 órán át. Ki is használtam az alkalmat és hátramenekültem a négy soros ülésre, ahol szépen el is terpeszkedtem és a kaja szerviz után szép pár órás álomba szenderültem. Sötétségre és csöndre ébredtem fel. Szerencsére az összes indiai békésen szunyókált. Kihasználtam a csendet és odaosontam a galleyhez beszélgetni egy kicsit az ismerős sráccal, na meg persze, hogy begyűjtsek egy kis muníciót vörösborból. Legalább félóráig pletykálkodtam és hagytam magara négy üléses egész palotámat, ami egyébként rendesen meg volt jelölve, takarókkal körbeágyazva, kibontott fejhallgatókkal és a táskámmal megpakolva. Ennek ellenére, mire visszasétáltam az ülésemre, már egy harcos indiai nagyanyó bevette a váramat és éppen elterülve a négy ülésen készült kipihenni az ostrom fáradalmait. Jaj ne! Kellett nekem őrizetlenül hagynom a kényelmes helyemet. Illedelmesen megkopogtatom a vállát, és közlöm vele, hogy visszatértem a helyemre, átadhatja. A néni csak mosolyog és motyog valamit a maga nyelvén, nem értem mit. Ő sem érti, hogy én mit mondok. Mégis mit mondanék? Visszatértem a helyemre, amit amúgy már vagy 6 órája befoglaltam és le szeretnék ülni. A néni az összekulcsolt két kezét az arca jobb oldalára helyezi, jelezve ezzel, hogy ő aludni szeretne. Értem én, csak ne az én helyemen. Megrögzötten mutogat, hogy ő álmos és most lefekszik aludni az ülésemre. A végén szépen kitessékeltem onnan. Nem tudom, hogy gondolta, hogy majd ő lefekszik csak úgy valaki másnak a helyére. És én addig álljak vagy mi? Itt még WC-re sem lehet elmenni, mert lecsapnak az ülésedre.

Ugyanezt a járatot utasként megismételtem business osztályon is. Úgy azért nagyon ki lehet bírni :D.