Emlékszem, mikor először léptem Dubaiba. Kiszállva a repülőgépről már várt egy lelkes mosolygós ázsiai hölgy felirattal a kezében, rajta a nevemmel. Fogalmam sem volt akkor még, hogy miféle nemzetiség, nemes egyszerűséggel thai lánynak tituláltam, mint ahogy az összes ázsiai vendégmunkást. Később aztán persze megtudtam, hogy fillipina volt. Akkoriban még az összes ázsiai ugyanúgy nézett ki számomra. Sosem gondoltam volna, hogy pár évvel később elsajátítom azt a képességet, hogy ránézésből megmondjam, hogy valaki eppen kínai, koreai, japán vagy thai.

Az útlevélellenőrzésnél fehér lepedőbe csavart habibik unottan lapozgatják, majd pecsételik le az útleveleket. Asszonyaik mint megannyi fekete varjú, lustán suhogtatják lepel szerű öltözéküket. Mintha Castle Blacket védenék a kívülállóktól igazi night watchkent sorakoznak fel ők. Úgy érzem magam, mint egy wildling, aki ezt a félelmetes falat igyekszik áttörni. A falat, ami körülöttem és e között az új világ között áll. Teljesen más kultúra, vallás, próbálom megmászni, áthidalni a nehézségeket. Egyelőre még a fal alján állok kétségbeesetten és magányosan. Egy monumentális repülőtéren találom magam, csillog-villog minden. Megannyi földi dolgozó sietősen suhan el mellettünk, egyenruhájukban kitűnve a tömegből. A vízumomat egy raszta hajú fekete nagy darab nő intézni. Óriási kultúrsokk ez az egész, nem értem ki kicsoda, hogy kerültem én oda. Budapest, Liszt Ferenc tized ekkora, szinte csak fehér embereket láttam ott dolgozni jól megszokott európai viseletben.

Beültetnek egy taxiba, amit egy pakisztáni sofőr vezet. Ez már hányadik nemzetiség, akivel dolgom van az elmúlt 1,5 órában, mióta landoltam? Már számolni sem tudom. A sofőr berak egy számomra messziről sem ismerős pakisztáni zenét. Nem igazán tudom hova tenni, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezen a furcsa zenén gondolkozzak. Megérkezem a szállásra mindössze egy szál bőrönddel, amibe bepakoltam egész eddigi életem. Kinyitom az ajtót, nincs ott senki. Üres lakás fogad. A jövőbeni lakótársam csak pár nappal később érkezik. Bevonulok a szobámba, kinézek az ablakon, habár az éj leple mindent elborít, annyit látok, hogy megmondhassam, mindent homok vesz körül, ameddig a szemem ellát. Ledobom magamat az ágyra és sírva fakadok. Miért jöttem ide ebbe a homokozóba légi akrobatát játszani tával otthontól, távol mindentől, amit ismerek?

Magányos melankóliám csak másnapig tart. Elkezdem felfedezni a környéket és az embereket.  Jön a training collage, ahol megismerkedem leendő baráti köröm magjával. Innentől kezdve már nyoma sincs a búskomorságnak.

Két hónap kemény tréning után elérkezik az első supy járatom időpontja. Igaziból teljesen mindegy, hogy hova, kivel, mikor. Semmiről sincs semmi fogalmam. Karachi. Talán az első gondolatom, az meg hol van? Kiderül, hogy a nem túl messzi Pakisztánban. Még nem tudom mi vár rám. Iszonyat izgalommal érkezem az eligazító szobába. Az hogy van egy supy a járton nem hoz lázba senkit. Ezekben az időkben elég gyakran előfordult ez. Így sok figyelmet nem szentelnek nekem. Nem is bánom. Nem hiányoznak a beavatási szertartások. Azt azért elintézik, hogy a pilótafülkében ülhessek leszálláshoz és felszálláshoz, ami egyébként a supyk kiváltsága.

Nagy örömömre egy magyar lány is felkerült a járatra. Ő már rutinosabb volt, legalább egy éve dolgozott turistán. Nagy örömére -gondolom - eldöntöttem, hogy a nyomába szegődők és akár egy kiscsibe az anyatyúk körül, úgy kapaszkodom én is a szoknyájába. Besegítek neki a szerviznél. Karachi egy nagyon rövid járat, kb 1.5-2 óra alatt meg lehet járni. Természetesen meleg kajás szerviz, majd kávé, tea vacsi után, így bizony sietni kell, ha végezni akarunk leszállásig. Mivel én még frissen libbentem ki a training collage-ból, így mindent a nagy könyv szerint akartam csinálni, hogy újként ezzel is lenyűgözzem a feljebbvalóimat, meg hát valljuk be, más módszert nem is nagyon ismertem. Így buzgómócsing módjára állok neki a szerviznek. Próbálnék én mindent úgy csinálni, ahogy azt tanították. 

-Jó napot uram! A mai menü sült marhalábszár grillezett zöldségekkel vagy currys csirke jázmin rizzsel. Currys csirke? Excellent choice. Javasolhatom mellé a Chardonnaynket a kaliforniai Napa Valleyből? És mit tetszik nézni a tévében? Bollywood? Nagyon jól hangzik.

Az utas nem úgy reagál, ahogy a training college-ban ezt eljátszottuk. Jobban mondva nem is nagyon érti, hogy mit akarok tőle. Csak néz rám kerek szemekkel és nyitott szájjal, mintha kísértetet látna, két másodperc múlva magához tér és dörmögi hogy csirke-csirke. A Bollywoodi megjegyzésemre semmi válasz. Nem arról volt szó, hogy micsoda érdembeli beszélgetéseket lehet folytatni és érdekes kapcsolatokat kialakítani utasokkal? És hogy mennyire érdekes emberekkel lehet találkozni utazásaink során? Rájöttem, hogy a csoda nem ezen a járaton fog megtörténni.

A magyar lány kb két utasig bírja, majd minden türelmét összeszedve kedvesen de határozottan ellát egy jó tanáccsal:

-Drágám, kérlek, felejts el mindent, amit a training college-ban tanultál, különben sosem végzünk. Elég annyit kérdezni, hogy csirke vagy marha, mellé kóla vagy 7up? Beszélgetni sem kell velük, különben holnap is itt robotolunk.

Nem is bántam, mert egy idő után, már én magam is úgy el voltam veszve, hogy már alig vártam, hogy visszamenekülhessek a pilótafülke biztonságos zugába. Mindenféle karok csimpaszkodtak belém jobbról-balról, mindenki mindent akart, talán még a véremet is. 

Már alig vártam, hogy vége legyen és mehessek haza.